tizedik felvonás - Minden azért volt.

Ez a rész hivatalosan is az új kedvencemmé nőtte ki magát. Nagyon gyorsan megírtam, mert imádtam írni. Amikor elkezdtem a történetet, akkor ez a rész teljes egészében benne volt a fejemben, úgy ahogy itt most le van írva és annnnyyyyiiiiiraaa imádom. Jó olvasást hozzá:)
ps: a Megjegyzéseket továbbá is várom!

Fáradtan dőlök le az ágyamra Harry mellé. Mi a franc volt ez az egész? Egyszerűen elképzelni sem tudom, milyen természeti erő képes kettő szakítani a földet? Mi a franc volt az a fénysugár? Miért most történt ez az egész? És miért pont akkor amikor mi is ott voltunk? Van ennek bármi köze is hozzánk? Őszintén remélem, hogy nem. Remélem csak magamnak beszélem be ezt az egészet. Nincs nekünk semmi közünk, csak rosszkor voltunk rossz helyen, ennyi történt. Semmi több. Biztos vagyok ebben. A plafont bámulva próbálok minden gondolatot kizárni a koponyámból. Semmi kedvem gondolkozni. Egyszerűen csak szeretnék itt feküdni, üres aggyal. Úgy, mint azok a buta lányok a filmekben. Milyen könnyű is nekik. Szerintem az ők koponyájuk biztosan borzasztón könnyű. Valószínűleg nincs benne semmi csak levegő. Bezzeg az enyémbe. Gondolatok százai és varázsigék ezrei. Nincs valami varázslat erre is? Hogy elfelejtsek minden problémát? Minden zavaró gondolatot? Hogy üres koponyával feküdhessek az ágyamon? Nem valószínűleg nincs. Miért is lenne? Istenem de utálom magam. Terhelem saját magamat ezzel a sok idiótasággal. Fejemet ingatom, amikor ujjak érintik meg az alkaromat. Hangosan kifújom a levegőt, Harry pedig megfogja a kezemet. Nem kulcsolja össze az ujjainkat csak óvatosan belecsúsztatja a tenyerét az enyémbe. Elmosolyodok és megszorítom a kezét. Eszembe jut, hogy fél órával ezelőtt, hogy ordibált velem az esőben. De nem érdekel, egyáltalán nem haragszok rá. Egyszerűen képtelen vagyok, mintha azt programozták volna belém, hogy egyszerűen bocsájtsak meg az első pillanatban. Ebben a pillanatban úgy érzem nincs másra szükségem csak egy ölelésre. Nem is értem mit gondolkozok ezen, hiszen Harry a Csodafalam ő nekem van ítélve. Örökké vele leszek, halálom napjáig. Nem kell ezen gondolkozni. Abban a pillanatban az oldalamra fordulok és Harryhez simulva fél kézzel átölelem a mellkasát. Ő pedig fél karjával közelebb húz magához. Olyan erősen
szorítom magamhoz amennyire csak tudom, az arcomat a bordáihoz préselem, a lábaimat felhúzom a csípőjéig. Félig rajta fekszek, de ez nem elég. Teljesen hozzá akarok érni. Gyorsan ráfordulok és lábaimat beékelem az övéi közé, fejemet a nyakához fúrom és egész testemmel az övéhez simulok. Úgy nézek ki, mint egy kis pióca, de nem érdekel. Nem érdekel semmi csak az, hogy minél közelebb legyek hozzá. Kezeit végig simítja a hátamon egyszer, aztán pedig újra és újra. Hosszú ujjaival csikizi a hátamat. A légzésem egyre csak lassul egészen addig amíg szépen lassan álomba nem merülök.

- Ez meg mi a franc volt Harry? - kérdeztem a zuhogó esőben állva, amikor a földbe visszahúzódott az eget kettészelő fénysugár. A lábaim remegtek és szaggatottan vettem a levegőt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történt az előbbi másodpercekben. Addig minden tiszta, hogy kiabáltunk egymással a következő pillanatban pedig ketté szakadt a föld. 

- Christina húzzunk innen, azonnal - kiáltja Harry miközben felpattan a motorjára. Habozás nélkül követem én is a példáját. Nem problémázik azon, hogy ez mennyire veszélyes, főleg ilyen csúszós úton. Átkarolom a derekát és elképesztő tempóban zakatoló szívemet lassításra kérem, miközben rémisztő gyorsasággal hagyjuk el az iskola parkolóját. 

Egy hatalmas csattanásra ébredek. Fejemet azonnal felemelem Harry nyakából és felülök az ágyamon, ő is követi a példámat. Szépen lassan körbenézek. Nem látok semmi különöset. Minden ugyanolyan. Sötétbarna bútorok. Háromezer fotó a falon, különböző eseményekről az életemben. Bessiről a beszélő macskáról és természeti jelenségekről. A tizenkét álomfogóm is nyugodtan lógnak az ágyam felett. Ebben a pillanatban pedig kinyílik az ággyal szemben lévő gardróbom ajtaja és hatalmas füst gomolyog ki rajta. Harry és én hirtelen feljebb mászunk az ágyamon - egészen a támlájáig - és felhúzott térdekkel figyeljük a gardróbomból egyre gyorsabban kifele gomolygó fehér füstöt. Kezem lábam remeg és nem igazán értem mi is ez az egész. Ha most egy hatalmas Ogre ugrik ki a szekrényből akkor tudom mit kell tenni, de ha egy horda Tündér özönlik ki, akkor bizony nincs mit tenni, el vagyunk átkozva, mert bizony a Tündérek cselszövő kis teremtések. Képesek az őrületbe kergetni. Megvárni még a saját halálodat kívánod és akkor végeznek veled. Ezért is mennek a kiöregedett Tündérek vallató zsaruknak, vagy pszihopatának. Legnagyobb meglepetésemre viszont egy apró kis Manó lép ki a szekrényemből hatalmas köhögőroham közepette. Az ágyam támlájának görnyedve köhög borzasztóan hangosan. Mint aki menten ide köpi nekem a tüdejét. Harryre pillantok aki ugyanolyan értetlen fejjel figyel vissza rám. Előrébb dőlök és azt kémlelem ahogy a Manó felegyenesedik és leporolja kis lila köpenyét, amin a fehér köd kevéske kis maradványa található. Hirtelen pillant rám, én pedig hátrahőkölök a meglepetéstől. 

- Elnézésüket kérem Felségek a borzalmas belépőmért, de a Ködköpő 300 éppen szer vízben így hát az előző kiadást kell használnunk, az pedig sajnos nem mai darab már - szólal meg a 50 centis teremtés, borzasztóan mély hangon. Kikerekedett szemekkel pillantok Harryre ő pedig vissza rám, utána pedig mindketten egyszerre a Manóra. - Elnézést még be sem mutatkoztam Wilburn vagyok és én felelek önökért Felségek - Felségek? Mégis mi a francról beszél ez az idióta Manó. Ködköpő 300, Felségek. Esküszöm mindjárt fogom a sárga esernyőmet és fejen vágom. 

- Heló Wilburn az én nevem Harry ő pedig Christina - mutatkozik be Harry majd mutat be engem is. 

- Természetesen tudom kik maguk Felségek. Elnézést a késlekedésért. Nem is tudom, hogy mi történhetett. Fogalmam sincs miért nem észleltük hamarabb, hogy önök végre megérkeztek közénk! - kapkod jobbra balra Wilburn a manó. Most komolyan miről beszél? Csak én nem értem? Harryre pillantok - ismét - aki elgondolkodva mered maga elé. Akkor most sokkot kapott, vagy érti, hogy miről beszél a Manó. Teljes szívből remélem, hogy az utóbbi. - Amikor megláttuk a fénysugarat ami kettéhasította az eget, akkor rögtön tudtuk, hogy végre köztünk vannak - mosolyog és kivillannak undorítóan hegyes és koszos fogai - Engem pedig rögtön ide küldtek, mert én vagyok a maguk segítőjük és házi Manójuk. 

- Házi Manó? Nekünk? Mégis miért? - kérdezem.

- A Varázsvilág uralkodóinak, bármit. El sem tudja képzelni Királynőm, hogy mennyit vártunk magukra. Évszázadokon át erre készült az egész Varázsvilág, hogy végre megszülessenek az uralkodók és elfoglalják helyüket a trónon - ahogy kimondja ezeket a szavakat, akkor minden leesik.
Azért volt nekem sokkal több látomásom a jövőnkkel kapcsolatban, mint kéne.
Azért fújt a szél olyan erősen ha Harry átkarolt.. 

Azért csapott az arcomba az a sok levél amikor megfogtam a kezét..
Azért kezdett el szakadni az eső amikor kiabáltam vele..
Azért hasított fel a fénysugár a földből..
Minden azért volt, mert mi vagyunk a Varázsvilág uralkodói!