tizedik felvonás - Minden azért volt.

Ez a rész hivatalosan is az új kedvencemmé nőtte ki magát. Nagyon gyorsan megírtam, mert imádtam írni. Amikor elkezdtem a történetet, akkor ez a rész teljes egészében benne volt a fejemben, úgy ahogy itt most le van írva és annnnyyyyiiiiiraaa imádom. Jó olvasást hozzá:)
ps: a Megjegyzéseket továbbá is várom!

Fáradtan dőlök le az ágyamra Harry mellé. Mi a franc volt ez az egész? Egyszerűen elképzelni sem tudom, milyen természeti erő képes kettő szakítani a földet? Mi a franc volt az a fénysugár? Miért most történt ez az egész? És miért pont akkor amikor mi is ott voltunk? Van ennek bármi köze is hozzánk? Őszintén remélem, hogy nem. Remélem csak magamnak beszélem be ezt az egészet. Nincs nekünk semmi közünk, csak rosszkor voltunk rossz helyen, ennyi történt. Semmi több. Biztos vagyok ebben. A plafont bámulva próbálok minden gondolatot kizárni a koponyámból. Semmi kedvem gondolkozni. Egyszerűen csak szeretnék itt feküdni, üres aggyal. Úgy, mint azok a buta lányok a filmekben. Milyen könnyű is nekik. Szerintem az ők koponyájuk biztosan borzasztón könnyű. Valószínűleg nincs benne semmi csak levegő. Bezzeg az enyémbe. Gondolatok százai és varázsigék ezrei. Nincs valami varázslat erre is? Hogy elfelejtsek minden problémát? Minden zavaró gondolatot? Hogy üres koponyával feküdhessek az ágyamon? Nem valószínűleg nincs. Miért is lenne? Istenem de utálom magam. Terhelem saját magamat ezzel a sok idiótasággal. Fejemet ingatom, amikor ujjak érintik meg az alkaromat. Hangosan kifújom a levegőt, Harry pedig megfogja a kezemet. Nem kulcsolja össze az ujjainkat csak óvatosan belecsúsztatja a tenyerét az enyémbe. Elmosolyodok és megszorítom a kezét. Eszembe jut, hogy fél órával ezelőtt, hogy ordibált velem az esőben. De nem érdekel, egyáltalán nem haragszok rá. Egyszerűen képtelen vagyok, mintha azt programozták volna belém, hogy egyszerűen bocsájtsak meg az első pillanatban. Ebben a pillanatban úgy érzem nincs másra szükségem csak egy ölelésre. Nem is értem mit gondolkozok ezen, hiszen Harry a Csodafalam ő nekem van ítélve. Örökké vele leszek, halálom napjáig. Nem kell ezen gondolkozni. Abban a pillanatban az oldalamra fordulok és Harryhez simulva fél kézzel átölelem a mellkasát. Ő pedig fél karjával közelebb húz magához. Olyan erősen
szorítom magamhoz amennyire csak tudom, az arcomat a bordáihoz préselem, a lábaimat felhúzom a csípőjéig. Félig rajta fekszek, de ez nem elég. Teljesen hozzá akarok érni. Gyorsan ráfordulok és lábaimat beékelem az övéi közé, fejemet a nyakához fúrom és egész testemmel az övéhez simulok. Úgy nézek ki, mint egy kis pióca, de nem érdekel. Nem érdekel semmi csak az, hogy minél közelebb legyek hozzá. Kezeit végig simítja a hátamon egyszer, aztán pedig újra és újra. Hosszú ujjaival csikizi a hátamat. A légzésem egyre csak lassul egészen addig amíg szépen lassan álomba nem merülök.

- Ez meg mi a franc volt Harry? - kérdeztem a zuhogó esőben állva, amikor a földbe visszahúzódott az eget kettészelő fénysugár. A lábaim remegtek és szaggatottan vettem a levegőt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történt az előbbi másodpercekben. Addig minden tiszta, hogy kiabáltunk egymással a következő pillanatban pedig ketté szakadt a föld. 

- Christina húzzunk innen, azonnal - kiáltja Harry miközben felpattan a motorjára. Habozás nélkül követem én is a példáját. Nem problémázik azon, hogy ez mennyire veszélyes, főleg ilyen csúszós úton. Átkarolom a derekát és elképesztő tempóban zakatoló szívemet lassításra kérem, miközben rémisztő gyorsasággal hagyjuk el az iskola parkolóját. 

Egy hatalmas csattanásra ébredek. Fejemet azonnal felemelem Harry nyakából és felülök az ágyamon, ő is követi a példámat. Szépen lassan körbenézek. Nem látok semmi különöset. Minden ugyanolyan. Sötétbarna bútorok. Háromezer fotó a falon, különböző eseményekről az életemben. Bessiről a beszélő macskáról és természeti jelenségekről. A tizenkét álomfogóm is nyugodtan lógnak az ágyam felett. Ebben a pillanatban pedig kinyílik az ággyal szemben lévő gardróbom ajtaja és hatalmas füst gomolyog ki rajta. Harry és én hirtelen feljebb mászunk az ágyamon - egészen a támlájáig - és felhúzott térdekkel figyeljük a gardróbomból egyre gyorsabban kifele gomolygó fehér füstöt. Kezem lábam remeg és nem igazán értem mi is ez az egész. Ha most egy hatalmas Ogre ugrik ki a szekrényből akkor tudom mit kell tenni, de ha egy horda Tündér özönlik ki, akkor bizony nincs mit tenni, el vagyunk átkozva, mert bizony a Tündérek cselszövő kis teremtések. Képesek az őrületbe kergetni. Megvárni még a saját halálodat kívánod és akkor végeznek veled. Ezért is mennek a kiöregedett Tündérek vallató zsaruknak, vagy pszihopatának. Legnagyobb meglepetésemre viszont egy apró kis Manó lép ki a szekrényemből hatalmas köhögőroham közepette. Az ágyam támlájának görnyedve köhög borzasztóan hangosan. Mint aki menten ide köpi nekem a tüdejét. Harryre pillantok aki ugyanolyan értetlen fejjel figyel vissza rám. Előrébb dőlök és azt kémlelem ahogy a Manó felegyenesedik és leporolja kis lila köpenyét, amin a fehér köd kevéske kis maradványa található. Hirtelen pillant rám, én pedig hátrahőkölök a meglepetéstől. 

- Elnézésüket kérem Felségek a borzalmas belépőmért, de a Ködköpő 300 éppen szer vízben így hát az előző kiadást kell használnunk, az pedig sajnos nem mai darab már - szólal meg a 50 centis teremtés, borzasztóan mély hangon. Kikerekedett szemekkel pillantok Harryre ő pedig vissza rám, utána pedig mindketten egyszerre a Manóra. - Elnézést még be sem mutatkoztam Wilburn vagyok és én felelek önökért Felségek - Felségek? Mégis mi a francról beszél ez az idióta Manó. Ködköpő 300, Felségek. Esküszöm mindjárt fogom a sárga esernyőmet és fejen vágom. 

- Heló Wilburn az én nevem Harry ő pedig Christina - mutatkozik be Harry majd mutat be engem is. 

- Természetesen tudom kik maguk Felségek. Elnézést a késlekedésért. Nem is tudom, hogy mi történhetett. Fogalmam sincs miért nem észleltük hamarabb, hogy önök végre megérkeztek közénk! - kapkod jobbra balra Wilburn a manó. Most komolyan miről beszél? Csak én nem értem? Harryre pillantok - ismét - aki elgondolkodva mered maga elé. Akkor most sokkot kapott, vagy érti, hogy miről beszél a Manó. Teljes szívből remélem, hogy az utóbbi. - Amikor megláttuk a fénysugarat ami kettéhasította az eget, akkor rögtön tudtuk, hogy végre köztünk vannak - mosolyog és kivillannak undorítóan hegyes és koszos fogai - Engem pedig rögtön ide küldtek, mert én vagyok a maguk segítőjük és házi Manójuk. 

- Házi Manó? Nekünk? Mégis miért? - kérdezem.

- A Varázsvilág uralkodóinak, bármit. El sem tudja képzelni Királynőm, hogy mennyit vártunk magukra. Évszázadokon át erre készült az egész Varázsvilág, hogy végre megszülessenek az uralkodók és elfoglalják helyüket a trónon - ahogy kimondja ezeket a szavakat, akkor minden leesik.
Azért volt nekem sokkal több látomásom a jövőnkkel kapcsolatban, mint kéne.
Azért fújt a szél olyan erősen ha Harry átkarolt.. 

Azért csapott az arcomba az a sok levél amikor megfogtam a kezét..
Azért kezdett el szakadni az eső amikor kiabáltam vele..
Azért hasított fel a fénysugár a földből..
Minden azért volt, mert mi vagyunk a Varázsvilág uralkodói! 

Még a történet elején!

Még mielőtt az egész elkezdődött volna. Oldal sem volt nem, hogy bejegyzések.
Akkor ötleteltem, hogy mit is írjak, mert kedvem támadt. Hetek óta gondolkoztam. Jobbnál-jobb ötletek jöttek (meg rosszabbnál-rosszabbak is)  Végül pedig megálmodtam azt a történetet amit most olvashattok. Szerencsétekre egy hosszú és eseménydús álmom volt.
Mikor reggel felébredtem biztos voltam benne, hogy én ezt akarom megírni és ebben semmi sem fog megakadályozni. Az ötlet meg volt, csak azt nem tudtam, hogy kezdjem el. Akkor vagy százharmincezer számot végig hallgattam. Itt jött az Oasis - Wonderwall című száma. Plusz löketet kaptam a történethez és természetesen rögtön el akartam kezdeni. Leültem, hogy megírjam.
De nem jött.
Semmi 
Tehát úgy döntöttem elkezdek mozgóképeket keresni hátha.
BUMM 
Megszületett egy trailer. Ha már más nem jött hirtelenjében, egy zenei aláfestéses mozgóképáradatot sikerült összehoznom, ami körülírja a blog fő szálát. Tehát most úgy döntöttem ennyi idő után megmutatom nektek is azt amit műveltem. Csekély fél óra alatt.
Jó szórakozást hozzá.

A rész három és fél nap (vagy kettő) múlva érkezik. Várjatok türelemmel. Mindenkit imádok.
Véleményeket a videóról odalent várok. Köszönöm.

kilencedik felvonás - Mennydörgés, Villámlás

Megígértem, hogy sietek.. hát úgy ahogy, de sikerült végrehajtanom ezt a műveletet. Köszönöm szépen a megjegyzéseket. Próbálok továbbra sem csalódást okozni. Biztosan lehettek benne, hogy lesznek még itt izgalmak. Nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogyan azt az én kis drága szereplőim gondolják:) Korán sem.

- Én erre fel nem ülök Harry - mormogtam amikor megpillantottam az úgynevezett "közlekedő eszközét". Egy őrületesen veszélyes motor tárult a szemeim elé. Pontosan olyan, mint amilyenekkel azok a motoros versenyzők kilencven fokban képesek megdőlni. Csak ez éj fekete volt és gyönyörű - a maga módján. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy nekem ezen kell utaznom az iskoláig. Nem, nem és ezerszer is nem.
- Christi ne problémázz már - érinti meg finoman a vállam, ezzel maga felé fordítva. Így a tekintetem elszakadt a "közlekedő eszközétől". - A kocsid szerelőnél van ugyebár? - bólintok - Másképp pedig te is képtelen lennél a suliig sétálni a húgoddal együtt. Azt pedig ilyen hidegben nem szeretném, mert megfázol - mondja, majd a kabátom cipzárját feljebb húzza a mellkasomon. Olyan, mintha az anyám lenne néha. Csak sokkal idegesítőbb - és dögösebb - változatban. Szememet forgatom. Igaza van. Nincs igazán kedvem ahoz, hogy sétáljak, így maradt a halál félelem.
- Oké csak induljunk már - forgattam a szemem és kezembe vettem a matt fekete sisakot amit Harry kikészített nekem és nagy nehezen a fejemre tuszkoltam. Családi örökség a szétálló fül, így nehezen jön a fejemre bármilyen felé sapka, vagy sisak. Komolyan ennél tökéletlenebb már akkor sem lehetnék, ha szeretnék. De engem így kell szeretni. Ez jutott. Ő is felvette a sisakját, majd felült a motorra. Én pedig rövid lábamat nagy nehezen átlendítettem a motoron kezemet pedig a fiú dereka köré kulcsoltam. A válla fölött hátrapillantott, majd a lábával kirúgta a támasztót és már indultunk is. A sisak alól kilógó sötétvörös hajam, csak úgy lobogott a szélben. Hálát adtam az égnek - igazából anyámnak - amiért a vastagabb kabátomat vettem fel. Mert a Londoni levegő elég hűvösnek bizonyult ma reggel. Minden kanyarnál szorosabban bújtam Harry hátához és erősebben szorítottam a derekát. Ezzel lehetetlenné téve a lezúgást a motorról. Nincs igazából ínyemre az aszfalt mérgezés, szóval inkább kihagyom ha lehetséges. De persze nem mindig elkerülhető. Mondjuk amikor az ember elsőnek ül biciklire, akkor nagyon összetöri magát. Na én remélem, hogy ez nem így történik, amikor az ember először ül motorra. Nagyon szívesen kihagynám azt a státuszt, hogy összetöröm magam.
Nagy sóhajjal szálltam le a "közlekedési eszközről" az iskolai parkolóban és boldogan vettem le a fejemről a sisakot. Természetesen fél úton megakadt egyszer a hatalmas füleimen. De szerencsére sikerült anélkül levennem, hogy a fél fülemtől megszabadultam volna. Harry kuncogva vette ki a kezemből a fejvédő készüléket. Fejét ingatta amikor meglátta, hogy a hajamat igazgatom a fejemen. Nem tehetek róla. Én is nőnemű vagyok és a hajamat nekem s összekuszálja a szél. Ezt sajnos még nem tudom megakadályozni.
Harry odahúzott magához és egy nagy puszit nyomott a fejem tetejére. Erre egy hatalmas sárga falevél csapódott az arcomba. Már eléggé az ősz végét írhatjuk. Ilyenkor már nem nagyon vannak errefelé sárga falevelek - csak sárosan mocskosan a földön - ez viszont élénk sárgán pompázott és elszáradva sem volt. Fejemet ingatva dobtam a hátam mögé nem is foglalkozva vele. Jobb kezemmel átöleltem Harry derekát ő pedig a vállamnál karolt át. Kezdek hozzászokni ehez az egész helyzetez és meglehetősen jó dolog. Amikor Harry megölel melegség árasztja el a lelkem és mindig sokkal boldogabb vagyok ha ott van velem. Talán ez lenne az amikor szeretsz valakit? Akkor meg kellettek volna jelenni Harry tetoválásainak nem? Talán sohasem jelennek meg nekem újra? Akkor az azt fogja jelenteni, hogy sohasem szerettem belé. Az sajnálatos lenne, ha szerelem nélkül kéne leélnem az életem.
Olyan hülye vagyok. Mit gondolkodok ezen? HÜLYE, HÜLYE, HÜLYE CHRISTINA. Abba kéne ezt az egészet hagynom. Majd minden jönni fog magától és minden akkor amikor jönnie kell. Bár Harry sem akkor jött amikor jönnie kellett, vagy a sors akarta, hogy a húgom meglássa ahogyan varázsol a menzán? Hogy megbántsa és leordítsam a fejét a fiú öltözőben? Valószínű. Furcsa dolgok ezek.
- Nekem matekom van, majd találkozunk a motornál ha végeztél ott várlak oké?
- Nem kell hazakísérned Harry, nem vagy a testőröm. Nekem maradnom kell Fizika projectet készíteni te menj csak haza. Majd találkozunk - mosolyogtam és egy puszit nyomtam az arcára. Közben már útban is voltam a női öltözők felé. Időben át kell öltöznöm, mert a múltkor is nagyon elkéstem. Ó az a szerencsétlen, két ballábas énem, természetesen felbuktam a folyosón. Körbe nézek. Igen mindenki látta. A francokat. Elmormogom az egyik leghasznosabb varázslatot. "Az  idő kereke forog. De én ezt most visszafele tolom." És abban a pillanatban újra Harryvel szemben találom magam.
- Nekem matekom van, majd találkoz.. - mondja ismét. Ő nem érzékelt ebből az egészből semmit
- Oké. Szia - nyomok puszit az arcára és már tartok is ismét az öltözők felé. De ezúttal nem bukok el. Mire nem jó a varász erő? Mondjuk karácsonyi süteményt sütni. Karácsonytól Szilveszterig nincs varázserőnk és ez meglehetősen megnehezíti az életet. Anya szerint azért, hogy a boszorkány gyerekeknek is ki kelljen várni a reggelt, hogy kibontsák az ajándékukat. Nem tekerhetik előre az időt. Utána pedig lassan regenerálódik. Hát, vannak ilyenek.

- Agatha ne csináld már - csapja le az asztalra Sisi a fizika könyvét dühösen. Szerintem idegrohamot kapott vagy epilepsziás, mert habzik a szája és egy percen belül már harmincadjára emelte a tekintetét a plafon felé. Most már nekem is le kell csekkolnom mi olyan érdekes ott komolyan. - Hidd el, hogy van nekem jobb dolgom is annál, mint, hogy ebben a rohadt teremben roskadjak veletek és csináljam ezt a projectet. Szóval nagyon szépen megkérlek rá, hogy ne húzd feleslegesen se az időt, se az agyamat. Oké?
- Oké - mormogja lehajtott fejjel a szemüveges megszeppent lány. Komolyan majdnem megsajnáltam csak, hogy Sisis hiába egy idegesítő picsa. Most tényleg igaza volt. Nekem is van jobb dolgom, mint hogy ebben a teremben töltsem a délutánom szóval jobb lenne ha igyekeznénk. Sisi - a hiszti királynő - finoman visszahuppant székére ami közvetlenül a fafúvós zenekar frontembere mellett volt. Meglehetősen furcsa volt őket így látni. A hidrogén szőke Sisi Morgen és a pattanásos, túlsúlyos Peter Jordan egymás mellett.
No Comment.
- Rendben Emberek akkor folytassuk - adja ki Kevin az utasításokat és máris vissza temetkezik a fizika könyvébe, hogy újabb törvényeket tudjon kimásolni a hatalmas fehér kartonlapunkra. Egyáltalán mi értelme ennek az egésznek? Úgy sem fogunk semmit megjegyezni ebből az egészből. Nem ér ezzel el semmit a fizika tanár, csak azt, hogy még jobban megutáljuk - őt és a fizikát is egyaránt. Minek fáradozik. Egyikünk sem lesz fizikus. Végignézve a társaságon nem tudom, hogy nem bukott meg eddig egyikünk sem.
Sisi Morgen - neki csak víz van a fejében (a melleiben pedig egy-egy nagy adag szilikon) semmi más.
Kevin Evans - a suli hivatásos rossz fiúja, minden évben meghúzza az egyre vénülő igazgató nőt így végre idén remélhetőleg végezni fog ezzel az iskolával - a kilátásai szerint.
Peter Jordan - a fafúvós zenekar zsenije - legalább valamiben zseni, mert hát ő sem volt ott amikor az észt osztották.
Agatha Hermandi - szegény lány a könyvekbe menekülve keresi élete szerelmét, ha már a valóságban nem talál rá a szerelem. Reménytelen esett. Minden téren.
És végül ( de nem utolsó sorban ) jó magam. Elég érdekes a társaság az már biztos. Na mi így öten vagyunk az osztály fénye. A legkiemelkedőbb, legfényesebb csillagok a sötét égbolton. Talán mi még sötétebbek vagyunk, mint az a bizonyos égbolt, na de valakinek ilyennek is kell lennie nemde? Felsóhajtva csukom be a könyvem. Mindenki rám kapja a tekintetét. Igen én adom fel először. Ennyi, vége, nem bírom tovább. Haza akarok menni. Majd folytatjuk valamikor nekem nincs tovább ehez kedvem.
- Nekem mennem kell dolgom van - dobom be a táskámba a fizika könyvem és már fel is állok az asztaltól - Sziasztok - kapom fel a kabátom a székről és végszóra kitárul az ajtó és Harryt pillantom meg ott. Ő meg mi a francot keres itt? Nem meg mondtam neki, hogy ne várjon.. Ó a francba, hát persze. Vissza tekertem az időt és utána nem tájékoztattam a projectről. Ó az isten szerelmére, ilyen idióta, mint amilyen én vagyok nem létezik még egy a földön. Mindenki ledermed egy pillanatra. Hát igen mindenki tiszteletet mutat a magas, tetovált, rendíthetetlen fiúnak, aki történetesen az én társam egy életre. Ó remélem nem szedi le a fejem a helyéről. Én biztosan kiakadnék, ha engem hagytak volna ott várakozni. De szerencsére Harry nem én vagyok, ő biztosan megérti.
- Harry te meg mit keresel itt? - szólal meg először Sisi. Persze, gondolhattam volna. A szőkeség túl naiv a hoz, hogy észrevegye, hogy Harry amint belépet a terembe csak engem akar megölni a tekintetével, semmi mást.
- A barátnőmért jöttem, aki nagyon tehetséges abban, hogy egy szó nélkül lerázza az embert - dnti Harry félre a fejét, miközben végigpásztáz tekintetével. O-ó! Azt hiszem mégis bajban vagyok. Na szuper ezt aztán megcsináltam magamnak. Gratulálunk Christina, gratulálunk. Ennél ügyesebb már nem is lehettél volna. - Christina miután másfél órán át vártam rád most már képes lennél rá, hogy oda told a segged a motoromhoz és fej ülj rá? - kérdezi borzasztó nyugodtsággal a hangjában. Nem tetszik ez így nekem. Nem vagyok az ilyen bánásmódoz hozzászokva, ha valamit elbaszok akkor ordibálnak velem, vagy hisztizve rám csapják a szoba ajtót. Nem nyugodtan és higgadtan beszélnek előttem. Valami bűzlik.
- Persze - bólintok és az idő alatt amíg kilépek az ajtón magamra rángatom a kabátom. Feszülten haladok végig a folyosón, ahol semmi mást nem lehet hallani, csak két pár cipő ütemes ütődését a folyosó padlójához. Határozottan csapom ki az iskola ajtaját. Odakint erősen fúj a szél, úgy tűnik vihar közeleg. Ez biztos az előtte lévő gyanús csend. Senki sincs az utcán az egész kihalt, olyan érzésem van, mintha egy C osztályos horror filmben lennék. Félhomály és senki sincs az az utcán csak egy fiatal pár. Most jönnek a zombik.
- Megmagyaráznád nekem mégis miért vártam rád másfél órát? - áll velem szembe Harry.
- Figyelj én sajnálom csak..
- Nem arra vagyok kíváncsi Chrisitna, hogy te mit sajnálsz és mennyire, hanem arra, hogy mi a faszért álltam itt, érted? - emeli fel a hangját és dühösen tesz egy lépést hátrafelé.
- Ne emeld fel a hangod és ne beszélj így velem, mert egyáltalán nincs szükségem erre, oké? - mutatok rá és abban a pillanatban az eső elkezd esni. Minden előre jelzés nélkül, nem cseperegni hanem zuhogni, úgy, mint
a filmekben. Az egyik pillanatban még minden száraz a következőben pedig leszakad az ég.
- Tudod nekem mire nincs szükségem? Arra, hogy itt álljak egyedül kint még te ékesen tanulsz bent a kis barátaiddal. Nem értem miért nem tudtál szólni? Nehéz lett volna azt mondani, hogy figyelj t idióta más programom van? Ha? - nedves haját idegesen simítja hátra a fején. Dühös vagyok rá. Egyáltalán nincs kedvem a hoz, hogy kiabáljon velem, vagy, hogy bármit is a szememre hányjon.
- Miért akarod te megmondani nekem, hogy mi a francot tegyek Harry? Ki vagy te nekem? Az apám? Hagyjál már lógva! Elegem van belőled. Azt csinálod, mint egy őrző védő szolgálat. Mintha egymillió dollár lennék vagy nem is tudom mi. Hagyj már nekem egy kis teret. Rám mászol, olyan vagy, mint egy pióca. Akadj már le rólam egy kicsit! - az utolsó mondatot már üvöltve mondom, pont abban pillanatban, amikor egy hatalmas dörgés közepette egy óriási villám cikázik át az égen és kettőnk között megnyílik a föld. Úgy ahogy mondom. Harry és köztem határozottan szétnyílt a föld. Egy hatalmas lyuk tátongott ott. A térdeim elkezdtek remegni és majdnem összeestem abban a pillanatban amikor egy hatalmas fénycsóva lövelt ki az előttem tátongó lyukból egészen az égi magaslatokba.
Mi a franc történik itt?

nyolcadik felvonás - Gyerekek nem illik az asztalnál.

Igen, most eléggé sokáig tartott mire megszálltak az okos kis mókusok ás elkezdték forgatni az agyamban lévő kerekeket: de itt van. Lenne egy kérésem.
Aki nincs totálisan készen az írásomtól, és nem utálja azt amit csinálok annak megköszönném ha beleolvasna a másik történetbe is, ami szintén különlegesnek ígérkezik, de még csak a Prológus van fent. A történet nem Fanfiction. Teljesen kitalált, tökéletesen kitalált szereplőkkel, semmi köze a valósághoz, csak két csodálatos ember hozzá adta az arcát (természetesen engedélyük nélkül használom fel őket, de hát.. leszarom) Akit érdekel kukkantson be IDE.
Jó olvasást. Megjegyzéseiteket várom odalent.


Vajon leszek én valaha szerelmes? Megadatik nekem az az égi boldogság? Az a mindent felülmúló pillanat, amikor rájössz, hogy igen én szeretem ezt az embert? Nem tudom. Igazán remélem. Testem és lelkem minden porcikájával imádkozok érte, kapaszkodok a reménybe, hogy lehetséges. Vágyok rá, hogy lehetséges legyen, hogy ne legyen reménytelen. Amikor arra gondoltam, hogy megtalálom a Falam, akkor nem erre gondoltam. Határozottan nem ez a kép ugrott a szemem elé. Tökéletesnek képzeltem, tele színekkel, fényekkel és mindent elsöprő boldogsággal. De semmi. Nem éreztem semmit. Egyáltalán nem történt semmi. Csak tudtam. Tudtam, hogy ő az. Ez egy olyan felismerés volt amit soha semmi sem tud megváltoztatni, olyan biztos voltam benne abban a pillanatban, mint abban, hogy egy meg egy az egyenlő kettővel. De nem érzek ezzel kapcsolatban semmit. Nem vagyok nyugodtabb, sem ki egyensúlyozottabb. Sőt, talán még zaklatottabb és zavarodottabb vagyok, mint valaha. Olyan érzésem van, mintha a vér erősebben lüktetne az ereimben. A szívem gyorsabban pumpálja a vörös folyadékot a testemben. Testem minden egyes apró kis porcikáját érzem. Nincsenek olyan szegletek amik ne lennének tökéletesen élesek és határozottak. Minden érzékszervem sokkal élesebb. Ha nem lennék Boszorkány azt hinném Vámpír vagyok - oké ez furcsa felfedezés volt, de tényleg. Ez még tőlem is sokkal furcsább gondolat volt, mint szokott. Oké úgy érzem, mintha szépen lassan elveszteném az irányítást a saját gondolataim felett.

Egy zsenge zöld fűszálat tépek ki az élet adó földből és lassan morzsolom szét ujjaim között. Ujjbegyemet zöldre festette a fűből kipréselt színanyag. Ha nekem is lenne zöld színanyagom tudnék fotoszintetizálni. Milyen király lenne. Nem lenne szükségem, elkészített ételekre. Nem kéne vesződni az ilyenekkel. A hátamon fekve a fák leveleit és ágait figyelem. Imádom ezt a kis erdő részt a házunk mögött. Muszáj volt elköltöznünk a városból ezért építkeztek anyáék egy erdő mögé. Itt nem látja senki, ha varázsolunk, vagy seprűkön röpködünk - oké az utolsót nem tesszük, mert az mégiscsak elég elavult húzás lenne. Nevetek amikor elképzelem, hogy a bátyám egy seprűháton repül ki a szobájából. Igen érdekes látvány lenne. Felkönyökölök amikor vékony sikolyt hallok a hátam mögül. Fél pillanattal később Zora szalad el mellettem fejvesztve miközben Bessi - a beszélő macskám - a nyomában szalad. Andrew nevetése harsan fel mögöttem. Oda kapom a tekintetem az idióta, idegesítő, szőke hajú, szörnyeget - az öcsém - a térdén támaszkodva nevet. Az arca vörös, szerintem levegőt is elfelejtett venni.

- Andrew Crusader mégis mivel magyarázod az előző jelenetet - mutatok a még mindig körbe-körbe szaladgáló hat éves kishúgom felé. Andrew megpróbálja abbahagyni a nevetést, feltartja középső ujját három mély levegőt vesz és megpróbál belekezdeni a mondatába, de egy hang se jön ki a torkán és máris újra a térdén támaszkodva nevet - Andrew esküszöm neked, hogy békává varázsollak ha nem nyögöd ki a lényeget menten - pattanok fel a kényelmes fekhelyemről. Komolyan, hogy nekem öt perc nyugtom sem lehet ebben a családban. Valaki mindig közbe szól. Nekem nem lesz egy gyerekem se - gondolom, De utána eszembe jut a látomás, amit akkor pillantottam meg amikor Harry csupasz ujjaival a fedetlen vállamhoz ért. Lesznek gyerekeim méghozzá öt is. Ó, istenem szerintem nekem elment az eszem. 

- Azt mondtam Bessinek, hogy Zoránál vannak a kekszei, erre dühösen nekirontott a nyugodtan zsírkrétázó Zorának és elkezdte egyszerűen kergetni. Látnod kellett volna fergeteges volt.

- Andrew - lépek egyel közelebb az öcsémhez - Láttam te szerencsétlen, itt rohantak el mellettem - forgattam a szemem. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy kiskorában nem ejtették-e fejére az öcsémet. Szerintem elég nagy az esélye, hogy akkor gurult el az egyik kereke amit a szüleimnek sajnos azóta sem sikerült megtalálniuk. Egy hosszú sötétvörös hajzuhatag szalad felém, meg a hozzá járó picike test. Zora sikít amikor elém ér én eddig gyorsan kapom fel a kezembe, meglepetésként ér amikor arcán nem a félelmet fedezem fel, hanem széles mosolyt. Mondjuk mit vártam mást, hiszen Crusader, az én húgom. Elégedetten pillantok Andrew felé, aki tátott szájjal figyeli a boldogan kacagó Zora-t. Igen már ő is kinőtt abból, hogy megijedjen Bessi-től. A lábamra pillantok ahol a fekete macskám próbál a lábamon felkapaszkodni.
- Bessi Andrew hazudott neked Zora-nál nincs egy darab keksz sem - mondom a macskámnak. Biztos sokan hülyének néznének amiért a macskához beszélek. De ez a Boszorkányoknál hagyomány , mindenki kap tíz éves korában egy olyan állatott amit ő választ ki és olyan varázslatot végez rajta amilyet csak akar, ezért van a mi családunkban egy néha láthatatlan kutya - a bátyámé - ,egy beszélő macska - az enyém - , egy ugató hörcsög - természetesen Andrew-jé - és egy repülő teknős - Abigal érdekes teremtménye. Zora csodálatos kisállatára még várni kell pár évet.
- Andrew én esküszöm kikaparom a szemed álmodban - figyelmezteti Bessi az öcsémet, hát igen az én macskám. Büszke vagyok rá. Zora nevet Bessin. Imádja a macskámat. Azon sem csodálkoznék, ha ő is egy beszélő macskát varázsolna magának.
- Gyere Bessi keresek neked kekszet - mosolyog Zora amikor leteszem és a kezébe fogja a macskámat. Boldogan, énekelve battyog a téglával kirakott ház felé. Zora tartja bennem a lelket, hogy még léteznek értelmes gyerekek is a világon. Az öcsémre kapom a tekintetem, aki csalódottan piszkálja a mutató ujját. Mindig ezt teszi, ha egy terve nem úgy sikerül, ahogyan szeretné. Fejemet ingatva lépek felé, majd átölelem öt fél kézzel a vállai felett. Feját a nyakamba fúrja, tudom ha kicsi lenne most elsírná magát. Komolyan az a gyerek sohasem fog felnőni. De talán nem is baj, mert ha megkomolyodna már nem is az én drága kisöcsém lenne. Kezeit szorosan kulcsolja össze a hátam közepén én pedig nagyot sóhajtva borzolom össze szőke haját a feje tetején. Hiába, idióta és elmeháborodott és szeretném a nap 23 órájában megölni, azért mégiscsak az én öcsém.
- Hol van életed szerelme nővérkém? - kérdezi bájosan amikor elenged szorításából. És ennyi volt. Igen határozottan megtört a varázs. Most mentem fogok egy afrikai elefántot és szépen agyon tapostatom az öcsémet. Nem bírta volna ki még mondjuk egy másodpercig. Akkor megdöntötte volna a saját rekordját.
- Képzeld minden a legnagyobb rendben - mondom miután egy nagyot sóhajtok - De miért foglalkoztat ez téged annyira? Úgy tudom neked is megvan a saját Csodafalad, pontosan ugyan abból a családból, drágám - mosolygok - Vagy ő sem bírja elviselni az idegesítő képedet? Mondjuk azon nem csodálkoznék - miután befejezem a mondatot síri csend áll be köztünk. Ugyan így civakodtunk mindig, de most valahogy más. Olyan távoli, mintha ezek nem is mi lennénk. Nem tudom. Talán én nőttem fel és nem akarok többet veszekedni az öcsémmel. Na nem, az lehetetlen.
Andrew hatalmas szemekkel nézz rám. Egy másodperc múlva pedig kitör belőle a nevetés. A térdére rogyva röhög. A hasát szorítja, a szemét törölgeti és úgy nevet. Én is csatlakozom hozzá. Elég érdekesen mutathatunk. Két idióta összegörnyedve nevet a nagy semmin a rét közepén. Ó, igen ez az én családom.

- Christina hozz még nekem két poharat kérlek - kiáltotta anya úgy három méterre tőlem. Nem igaz, hogy nem érti, hogy egy: én nem vagyok süket, kettő: a konyha és az ebédlő egybe van nyitva tehát nem kell egy falon sem túlordítania. Szememet forgatva fordultam vissza a konyhaszekrényhez és kinyitottam azt. Lábujjhegyre állva próbáltam elérni a legfelső polcot, mert természetesen, hogy a minden nap használt poharakat kell legfelülre rakni és a csak ünnepekkor elővet porcelán edényeket kell az alsó polcon tartani. Ez így természetes. Fél kézzel a pulton támaszkodva próbáltam magam még magasabbra húzni, ekkor egy kéz nyúlt el a testem mellett és vett le könnyedén két poharat. Egy nyögéssel engedtem magam vissza a földre.
- Köszi Harry - fordultam vele szembe, majd kivettem a kezéből a  két poharat. Könyökömmel távolabb toltam őt magamtól. Benne volt az aurámba. Nevetve lépet egy lépést hátrébb ezzel helyet hagyva nekem. Gyors léptekkel átszáguldottam az "ebédlőbe" és letettem két poharat a plusz terítékekhez. Csatlakozott hozzánk Harry és a Martha - a húga. Fejemet ingatom amikor az öcsém magyarázva robog le a lépcsőn.
- Nem Martha az egy másik képregényben van nem igaz, hogy nem tudod megjegyezni, legalább már harmincszor elmondtam neked - fordul a lány felé az öcsém amikor leér a lépcsőröl.
- Bocsánat. Nem vagyok igazán otthon a képregényekben ne haragudj - mondja kedvesen Martha majd egy rövid puszit nyom Andrew rózsaszín ajkaira, amik ennek a hatására felfelé görbülnek. Milyen édes és türelmes ez a lány. Andrew meg se érdemli őt. Mosolyogva ülök le a helyemre - Harry mellé. Miközben leülök lábfejemmel véletlenül megérintem Harryét és látok egy Gyönyörű zöldszemű hosszú vörös göndör hajú kislányt. Minden alkalommal ez történik amikor hozzáérek. Mindig látok valamit. De miért? Anya mindig azt mesélte, hogy ez csak az első alkalommal fog így történni, hogy akkor látni fogok egy apró darabot a jövőmből amit a Csodafalammal töltök.
Harry felém kapja a tekintetét. Tudom, hogy ő is látta. Villant egy apró mosolyt, majd a kezét nyújtja én pedig tenyeremet az övébe fektetve ülök le a helyemre. Bármilyen furcsának tűnik, minden egyes pillanatban Gyönyörű képeket látok, amikor megérintem. Mindig boldognak látom magam azokon a jövőképeken. Ilyenkor mindig megnyugodok. Boldog leszek, nagyon boldog.
Ezzel a fiúval.
Harryvel.
Pár pillanatig gondolkozok, de utána egy határozott mozdulattal összefonom ujjaimat az övéivel és az ölembe húzom a kezét. Ő pedig rám pillant és egy mosollyal az arcán szorítja meg a kezemet.
- Nem akarom megzavarni a romantikus pillanatot de kéne a só - böki meg a bátyám a vállam én pedig zsörtölődve a szabad kezemmel átnyújtom neki a sótartót - Köszönöm.
Ne hagyd, hogy kiakasszon Chrissi - üzeni nekem Harry. Szerencsére már csak akkor tud kutakodni az elmémben amikor akar, nem állandóan. Szerintem őt is megnyugodott, hogy többé nem kell a gondolataimat hallgatnia.
Többé már nem tud  érdekelni mit gondol én jól érzem magam. Ő pedig bassza meg.
Harry felkuncog mellettem. Megérinti az orrát, úgy próbálja elrejteni nevetését, de természetesen apának feltűnik és fejcsóválva szólal meg :- Nem illik telepatikusan beszélgetni az asztalnál, gyereke.
Mosolyogva nézek Harryre. Lebuktunk - üzenem neki.
Hagyd abba amíg nagyobb bajba nem kerülünk.
Eszem ágamba sincs. Ez az egyetlen hely, ahol a bátyám nem tud idegesíteni a beszólásaival. Meg amúgy is, azt csinálok amit akarok. 
Ezt jó tudni.
Micsoda? Miről beszélsz?
Ó, majd megtudod.
- Harry ne szórakozz velem - szólalok fel és csak akkor jöttem rá, hogy hangosan kimondtam amikor apa rám förmedt.
- Christina.
- Abbahagytam - emelem fel a kezem. Te kis sunyi gazember ezért még számolunk. Küldöm el ezt utoljára utána megszakítom a kapcsolatot Harryvel.