nyolcadik felvonás - Gyerekek nem illik az asztalnál.

Igen, most eléggé sokáig tartott mire megszálltak az okos kis mókusok ás elkezdték forgatni az agyamban lévő kerekeket: de itt van. Lenne egy kérésem.
Aki nincs totálisan készen az írásomtól, és nem utálja azt amit csinálok annak megköszönném ha beleolvasna a másik történetbe is, ami szintén különlegesnek ígérkezik, de még csak a Prológus van fent. A történet nem Fanfiction. Teljesen kitalált, tökéletesen kitalált szereplőkkel, semmi köze a valósághoz, csak két csodálatos ember hozzá adta az arcát (természetesen engedélyük nélkül használom fel őket, de hát.. leszarom) Akit érdekel kukkantson be IDE.
Jó olvasást. Megjegyzéseiteket várom odalent.


Vajon leszek én valaha szerelmes? Megadatik nekem az az égi boldogság? Az a mindent felülmúló pillanat, amikor rájössz, hogy igen én szeretem ezt az embert? Nem tudom. Igazán remélem. Testem és lelkem minden porcikájával imádkozok érte, kapaszkodok a reménybe, hogy lehetséges. Vágyok rá, hogy lehetséges legyen, hogy ne legyen reménytelen. Amikor arra gondoltam, hogy megtalálom a Falam, akkor nem erre gondoltam. Határozottan nem ez a kép ugrott a szemem elé. Tökéletesnek képzeltem, tele színekkel, fényekkel és mindent elsöprő boldogsággal. De semmi. Nem éreztem semmit. Egyáltalán nem történt semmi. Csak tudtam. Tudtam, hogy ő az. Ez egy olyan felismerés volt amit soha semmi sem tud megváltoztatni, olyan biztos voltam benne abban a pillanatban, mint abban, hogy egy meg egy az egyenlő kettővel. De nem érzek ezzel kapcsolatban semmit. Nem vagyok nyugodtabb, sem ki egyensúlyozottabb. Sőt, talán még zaklatottabb és zavarodottabb vagyok, mint valaha. Olyan érzésem van, mintha a vér erősebben lüktetne az ereimben. A szívem gyorsabban pumpálja a vörös folyadékot a testemben. Testem minden egyes apró kis porcikáját érzem. Nincsenek olyan szegletek amik ne lennének tökéletesen élesek és határozottak. Minden érzékszervem sokkal élesebb. Ha nem lennék Boszorkány azt hinném Vámpír vagyok - oké ez furcsa felfedezés volt, de tényleg. Ez még tőlem is sokkal furcsább gondolat volt, mint szokott. Oké úgy érzem, mintha szépen lassan elveszteném az irányítást a saját gondolataim felett.

Egy zsenge zöld fűszálat tépek ki az élet adó földből és lassan morzsolom szét ujjaim között. Ujjbegyemet zöldre festette a fűből kipréselt színanyag. Ha nekem is lenne zöld színanyagom tudnék fotoszintetizálni. Milyen király lenne. Nem lenne szükségem, elkészített ételekre. Nem kéne vesződni az ilyenekkel. A hátamon fekve a fák leveleit és ágait figyelem. Imádom ezt a kis erdő részt a házunk mögött. Muszáj volt elköltöznünk a városból ezért építkeztek anyáék egy erdő mögé. Itt nem látja senki, ha varázsolunk, vagy seprűkön röpködünk - oké az utolsót nem tesszük, mert az mégiscsak elég elavult húzás lenne. Nevetek amikor elképzelem, hogy a bátyám egy seprűháton repül ki a szobájából. Igen érdekes látvány lenne. Felkönyökölök amikor vékony sikolyt hallok a hátam mögül. Fél pillanattal később Zora szalad el mellettem fejvesztve miközben Bessi - a beszélő macskám - a nyomában szalad. Andrew nevetése harsan fel mögöttem. Oda kapom a tekintetem az idióta, idegesítő, szőke hajú, szörnyeget - az öcsém - a térdén támaszkodva nevet. Az arca vörös, szerintem levegőt is elfelejtett venni.

- Andrew Crusader mégis mivel magyarázod az előző jelenetet - mutatok a még mindig körbe-körbe szaladgáló hat éves kishúgom felé. Andrew megpróbálja abbahagyni a nevetést, feltartja középső ujját három mély levegőt vesz és megpróbál belekezdeni a mondatába, de egy hang se jön ki a torkán és máris újra a térdén támaszkodva nevet - Andrew esküszöm neked, hogy békává varázsollak ha nem nyögöd ki a lényeget menten - pattanok fel a kényelmes fekhelyemről. Komolyan, hogy nekem öt perc nyugtom sem lehet ebben a családban. Valaki mindig közbe szól. Nekem nem lesz egy gyerekem se - gondolom, De utána eszembe jut a látomás, amit akkor pillantottam meg amikor Harry csupasz ujjaival a fedetlen vállamhoz ért. Lesznek gyerekeim méghozzá öt is. Ó, istenem szerintem nekem elment az eszem. 

- Azt mondtam Bessinek, hogy Zoránál vannak a kekszei, erre dühösen nekirontott a nyugodtan zsírkrétázó Zorának és elkezdte egyszerűen kergetni. Látnod kellett volna fergeteges volt.

- Andrew - lépek egyel közelebb az öcsémhez - Láttam te szerencsétlen, itt rohantak el mellettem - forgattam a szemem. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy kiskorában nem ejtették-e fejére az öcsémet. Szerintem elég nagy az esélye, hogy akkor gurult el az egyik kereke amit a szüleimnek sajnos azóta sem sikerült megtalálniuk. Egy hosszú sötétvörös hajzuhatag szalad felém, meg a hozzá járó picike test. Zora sikít amikor elém ér én eddig gyorsan kapom fel a kezembe, meglepetésként ér amikor arcán nem a félelmet fedezem fel, hanem széles mosolyt. Mondjuk mit vártam mást, hiszen Crusader, az én húgom. Elégedetten pillantok Andrew felé, aki tátott szájjal figyeli a boldogan kacagó Zora-t. Igen már ő is kinőtt abból, hogy megijedjen Bessi-től. A lábamra pillantok ahol a fekete macskám próbál a lábamon felkapaszkodni.
- Bessi Andrew hazudott neked Zora-nál nincs egy darab keksz sem - mondom a macskámnak. Biztos sokan hülyének néznének amiért a macskához beszélek. De ez a Boszorkányoknál hagyomány , mindenki kap tíz éves korában egy olyan állatott amit ő választ ki és olyan varázslatot végez rajta amilyet csak akar, ezért van a mi családunkban egy néha láthatatlan kutya - a bátyámé - ,egy beszélő macska - az enyém - , egy ugató hörcsög - természetesen Andrew-jé - és egy repülő teknős - Abigal érdekes teremtménye. Zora csodálatos kisállatára még várni kell pár évet.
- Andrew én esküszöm kikaparom a szemed álmodban - figyelmezteti Bessi az öcsémet, hát igen az én macskám. Büszke vagyok rá. Zora nevet Bessin. Imádja a macskámat. Azon sem csodálkoznék, ha ő is egy beszélő macskát varázsolna magának.
- Gyere Bessi keresek neked kekszet - mosolyog Zora amikor leteszem és a kezébe fogja a macskámat. Boldogan, énekelve battyog a téglával kirakott ház felé. Zora tartja bennem a lelket, hogy még léteznek értelmes gyerekek is a világon. Az öcsémre kapom a tekintetem, aki csalódottan piszkálja a mutató ujját. Mindig ezt teszi, ha egy terve nem úgy sikerül, ahogyan szeretné. Fejemet ingatva lépek felé, majd átölelem öt fél kézzel a vállai felett. Feját a nyakamba fúrja, tudom ha kicsi lenne most elsírná magát. Komolyan az a gyerek sohasem fog felnőni. De talán nem is baj, mert ha megkomolyodna már nem is az én drága kisöcsém lenne. Kezeit szorosan kulcsolja össze a hátam közepén én pedig nagyot sóhajtva borzolom össze szőke haját a feje tetején. Hiába, idióta és elmeháborodott és szeretném a nap 23 órájában megölni, azért mégiscsak az én öcsém.
- Hol van életed szerelme nővérkém? - kérdezi bájosan amikor elenged szorításából. És ennyi volt. Igen határozottan megtört a varázs. Most mentem fogok egy afrikai elefántot és szépen agyon tapostatom az öcsémet. Nem bírta volna ki még mondjuk egy másodpercig. Akkor megdöntötte volna a saját rekordját.
- Képzeld minden a legnagyobb rendben - mondom miután egy nagyot sóhajtok - De miért foglalkoztat ez téged annyira? Úgy tudom neked is megvan a saját Csodafalad, pontosan ugyan abból a családból, drágám - mosolygok - Vagy ő sem bírja elviselni az idegesítő képedet? Mondjuk azon nem csodálkoznék - miután befejezem a mondatot síri csend áll be köztünk. Ugyan így civakodtunk mindig, de most valahogy más. Olyan távoli, mintha ezek nem is mi lennénk. Nem tudom. Talán én nőttem fel és nem akarok többet veszekedni az öcsémmel. Na nem, az lehetetlen.
Andrew hatalmas szemekkel nézz rám. Egy másodperc múlva pedig kitör belőle a nevetés. A térdére rogyva röhög. A hasát szorítja, a szemét törölgeti és úgy nevet. Én is csatlakozom hozzá. Elég érdekesen mutathatunk. Két idióta összegörnyedve nevet a nagy semmin a rét közepén. Ó, igen ez az én családom.

- Christina hozz még nekem két poharat kérlek - kiáltotta anya úgy három méterre tőlem. Nem igaz, hogy nem érti, hogy egy: én nem vagyok süket, kettő: a konyha és az ebédlő egybe van nyitva tehát nem kell egy falon sem túlordítania. Szememet forgatva fordultam vissza a konyhaszekrényhez és kinyitottam azt. Lábujjhegyre állva próbáltam elérni a legfelső polcot, mert természetesen, hogy a minden nap használt poharakat kell legfelülre rakni és a csak ünnepekkor elővet porcelán edényeket kell az alsó polcon tartani. Ez így természetes. Fél kézzel a pulton támaszkodva próbáltam magam még magasabbra húzni, ekkor egy kéz nyúlt el a testem mellett és vett le könnyedén két poharat. Egy nyögéssel engedtem magam vissza a földre.
- Köszi Harry - fordultam vele szembe, majd kivettem a kezéből a  két poharat. Könyökömmel távolabb toltam őt magamtól. Benne volt az aurámba. Nevetve lépet egy lépést hátrébb ezzel helyet hagyva nekem. Gyors léptekkel átszáguldottam az "ebédlőbe" és letettem két poharat a plusz terítékekhez. Csatlakozott hozzánk Harry és a Martha - a húga. Fejemet ingatom amikor az öcsém magyarázva robog le a lépcsőn.
- Nem Martha az egy másik képregényben van nem igaz, hogy nem tudod megjegyezni, legalább már harmincszor elmondtam neked - fordul a lány felé az öcsém amikor leér a lépcsőröl.
- Bocsánat. Nem vagyok igazán otthon a képregényekben ne haragudj - mondja kedvesen Martha majd egy rövid puszit nyom Andrew rózsaszín ajkaira, amik ennek a hatására felfelé görbülnek. Milyen édes és türelmes ez a lány. Andrew meg se érdemli őt. Mosolyogva ülök le a helyemre - Harry mellé. Miközben leülök lábfejemmel véletlenül megérintem Harryét és látok egy Gyönyörű zöldszemű hosszú vörös göndör hajú kislányt. Minden alkalommal ez történik amikor hozzáérek. Mindig látok valamit. De miért? Anya mindig azt mesélte, hogy ez csak az első alkalommal fog így történni, hogy akkor látni fogok egy apró darabot a jövőmből amit a Csodafalammal töltök.
Harry felém kapja a tekintetét. Tudom, hogy ő is látta. Villant egy apró mosolyt, majd a kezét nyújtja én pedig tenyeremet az övébe fektetve ülök le a helyemre. Bármilyen furcsának tűnik, minden egyes pillanatban Gyönyörű képeket látok, amikor megérintem. Mindig boldognak látom magam azokon a jövőképeken. Ilyenkor mindig megnyugodok. Boldog leszek, nagyon boldog.
Ezzel a fiúval.
Harryvel.
Pár pillanatig gondolkozok, de utána egy határozott mozdulattal összefonom ujjaimat az övéivel és az ölembe húzom a kezét. Ő pedig rám pillant és egy mosollyal az arcán szorítja meg a kezemet.
- Nem akarom megzavarni a romantikus pillanatot de kéne a só - böki meg a bátyám a vállam én pedig zsörtölődve a szabad kezemmel átnyújtom neki a sótartót - Köszönöm.
Ne hagyd, hogy kiakasszon Chrissi - üzeni nekem Harry. Szerencsére már csak akkor tud kutakodni az elmémben amikor akar, nem állandóan. Szerintem őt is megnyugodott, hogy többé nem kell a gondolataimat hallgatnia.
Többé már nem tud  érdekelni mit gondol én jól érzem magam. Ő pedig bassza meg.
Harry felkuncog mellettem. Megérinti az orrát, úgy próbálja elrejteni nevetését, de természetesen apának feltűnik és fejcsóválva szólal meg :- Nem illik telepatikusan beszélgetni az asztalnál, gyereke.
Mosolyogva nézek Harryre. Lebuktunk - üzenem neki.
Hagyd abba amíg nagyobb bajba nem kerülünk.
Eszem ágamba sincs. Ez az egyetlen hely, ahol a bátyám nem tud idegesíteni a beszólásaival. Meg amúgy is, azt csinálok amit akarok. 
Ezt jó tudni.
Micsoda? Miről beszélsz?
Ó, majd megtudod.
- Harry ne szórakozz velem - szólalok fel és csak akkor jöttem rá, hogy hangosan kimondtam amikor apa rám förmedt.
- Christina.
- Abbahagytam - emelem fel a kezem. Te kis sunyi gazember ezért még számolunk. Küldöm el ezt utoljára utána megszakítom a kapcsolatot Harryvel.