hatodik felvonás - Utálom a sportnapokat, de teljes szívemből!

Most jöttem rá, hogy eddig sosem szóltam a felvonások elején, de egy ilyen rész előtt úgy döntöttem mégis mondanom kell valamit. Mégpedig azt, hogy köszönöm, de tényleg első blogos íróként nem egyszerű, de azért próbálkozok. Köszönöm azoknak aki hagynak maguk után megjegyzéseket és pipákat, tényleg nagyon aranyosak vagytok köszönöm:)
És akkor csak annyit szeretnék még hozzá fűzni, hogy jó olvasást.

Utálom a sportnapokat, de teljes szívemből.
Szívemből.
Utálom.
Ha ember lenne már nem élne.
Kinyírtam volna.
Szépen lassan.
Előtte kínoztam volna.
Utána könyörtelenül kioltottam volna az életét.
De sajnos nem ember. Ez a szerencséje - különben már nem élni. Ja, hogy ezt már mondtam? Nem baj, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak, hogy mennyire utálom. Teljes szívemből. Megölném, kinyírnám, megverném, leköpném és a többi. Bármit amivel csak ártani tudnék neki, mindent megtennék, hogy kárt tehessek benne. Ó, istenem de utálom ezeket a napokat és ráadásul öt napig tart a kínzás az iskolában. ÖT NAPIG pokolban kell élnem. Ez lehetetlen, nem fogom kibírni, meg fogok halni, el fognak taposni, mint egy apró kis jelentéktelen bogarat. Öt nap múlva olyan lesz, mint egy palacsinta, lapos. Agyon taposnak. Nem vagyok én sportember. Miért kell nekem is részt vennem ezen a kínzáson? Nekem? Miért? Ez olyan, mintha a Boszorkánytanács azt mondaná az embereknek, hogy bájital keverés versenyen kell indulniuk. Jó ez nem jó hasonlít, mert én nem értek a bájitalokhoz - pechemre Andrew annál inkább - akkor mondjuk lebegésben. Lebegésben bárkit leverek. Senki sem lehet ebben jobb nálam, bármiféle segédeszköz, pálca vagy Rubint nélkül tudok órákig a levegőben maradni. Ezzel senki sem versenyezhet. Erre kérnél meg egy embert elég nagyot nézne és a füle is ketté állna mégsem tudná megcsinálni.
Akkor tőlem se kérjék, hogy kislabdát dobjak, focizzak vagy szaladjak. Nem kérhetnek ekkora lehetetlenséget. Ráadásul még csak varázslatot sem használhatok, mert az osztályfőnököm észre venné.
Miért néztek ilyen furán? Nem meséltem még? Ó, Jézus de béna vagyok hiszen ez a legfontosabb. Az osztályfőnököm is Boszorkány - ráadásul az egyik legjobb Londonban - és ő csak is tisztességes meccseket szereti, mert ha Varázsolok az csalás szerintem pedig csak egy kis különleges segítség - amire valljuk be igen csak szükségem lenne - de ő nem engedi a "piszkos meccsek létezését" viszont mindenképpen meg akarja verni a másik végzős osztályt, ami tökéletesen kizárt. Hogy miért?
Tudjátok Harry osztályfőnöke.. hát hogy is mondjam (gondolom kitalálátok) Igen ő is boszorkány! Ő pedig semmit sem szeretne jobban, mint nyerni és, most már - az elmúlt pár napban a húgomnak köszönhetően - pontosan tudom annak az okát, hogy miért nyertek mindig. A csatáruk a fociban nem más, mint Harry. Igen pontosan az a szituáció amire gondoltok. A labda Harry "bűvös szemeinek" hála meglett babonázva. Ez pedig pont annyira piszkos és tisztességtelen, mintha én tenném ugyanezt. Ez így nem igazságos. Egyszerűen csalás, hazugság. Ámítás. Nem hagyhatom, hogy idén is ugyanez történjen. Nem, nem és nem.
- Crusader pályára! - kiálltja Mrs. Benson - az osztályfőnök - én pedig határozott hangja miatt rögtön felpattanok a lelátón elfoglalt helyemről - Gyere gyorsan vegyes váltó futás van, abban jó vagy - int én pedig elindulok lefele. Igen jó vagyok benne. Tudjátok, hogy az mit jelent? Annyit, hogy nem tudom elrontani, hiszen csak futni kell és a kezedben tartott botot a társad kezébe adni. Talán az egyik legegyszerűbb verseny a mai napon. Gondolom csak megjegyzem a szabályokat, annyira azért nem vagyok reménytelen a ferde rövid kis lábaimmal.
- Itt vagyok tanárnő - intek és már próbálok is a kiindulási pontomhoz sétálni, de egy kar húzz vissza a helyemre és a magas, szőke göndör hajú, negyvenes évei közepén járó osztályfőnököm tárul a szemem elé. Hát igen, nem erre szeretnék ébredni reggelente. Haha, de jó kedvem van nekem ma. Csodás vagyok. Ó, de utálom a sportnapokat, istenem de utálom.
- Crusader nincs csalás nincs Varázslat, időmegfagyasztás sincs, hogy fél méterrel hamarabb indulhass, mint a többiek - Ó, tényleg ezt tavaly eljátszottam, már akkor is rossz kislány voltam és előszeretettel fagyasztottam meg az időt. Igen ez örökre e kedvenc trükköm marad. - Semmi érted? Semmi! Tisztességes versennyel akarom legyőzni azt a nagyképű majmot - mutat a másik osztály, osztályfőnöke felé, Mr. Peterson felé - Értetted anyukám? - kérdezi felemelt hanggal. Bólintok ő pedig elengedi a karomat. Szerintem megnyugodott. Igaza van, négy évig minden évben megpróbáltam csalni mégsem sikerült sohasem - most már tudom miért - szóval jobb ha feladom és megpróbálok tényleg megküzdeni a győzelemért.
Hahahahah, jó vicc volt, de akkor most beszéljünk komolyan és találjuk ki, hogy fogok csalni úgy, hogy a tanárnő ne vegye észre? Necces, meg kell hagyni, necces.

- Mrs. Benson nem látja, hogy ő is varázsol? - mutatok idegesen Styles felé aki éppen az imént futott körülbelül 150 km/h-val. Ő sem tisztességes. Ő is csal. Varázsol, Használja a mágiát. Szóval, mindenki érti, mit is csinál. Ez így egyáltalán nem igazságos. Ő megteheti, de én nem? Pedig ő meg jó kondiban  is van, hiszen erős, és izmos. De még milyen izmos. Nem lenne semmi baja a sportokkal, csak biztos akar lenni a dolgában. Ez nem igazságos - vagy ezt már említettem? Mindegy. Akkor elmondom még egyszer - vagy ötször -, mert ez a véleményem. És nem fogom megtartani magamnak, vagyis igen, mert nem mondhatom el senkinek, hogy Harry varázsolt, mert senki sem hinné el nekem. Ó, istenem az emberek túl naivak. Dühösen pillantok tanárnőm felé aki nyugodt tekintettel figyeli a végzős fiúk váltóversenyét. Miért nem érdekli, hogy csal? Miért nem áll ki az igazáért? Miért nem akarja, hogy mi is nyerjünk, hogy varázsoljak? Jobb lennék, mint Harry. Én képes lennék rá, hogy legyőzzem és ezt ő is tudja. Akkor miért nem engedi meg nekem? Ennek így semmi értelme, de komolyan semmi. Hogy nem veszi senki sem észre, hogy varázsol? Hiszen 150-el repesztett a futópályán az út csak úgy porzott a lábai alatt. Komolyan mondom ha lehetne én mindent elmagyaráznék az embereknek. Felnyitnám a szemüket az igazság felett. Nem maradnának a varázsvilág titkai lepel alatt ha én dönthetnék felőlük. Nincs értelme titkolni, hiszen mi Boszorkányok annyi emberrel bánunk amennyivel csak szeretnénk. Úgy teszünk, mintha erősebbek lennének nálunk.
Képzeljük el, hogy én egy Tigris vagyok, na ha én vagyok a tigris akkor mellettem egy ember olyan, mint egy hangya. Tehetetlen apró, gyenge kis élőlény. Nem is számít, hogy létezik. A Tigrisnek nincs tartani valója a bolhától.
- A bolhától nincs, csak az atomfegyvereitől - mosolyog rám Styles önelégülten. Haját ujjaival óvatosan hátra simítja és csillogó szemivel rám pillant - Hidd el, nem te vagy az egyetlen Boszorkány aki leakarta leplezni a Varázsvilág csodáit - lép hozzám közelebb - De nem lehet, nem tehetjük meg Christina, elvennék az erődet és az emlékeidet, újakat kapnál. Elfelednéd a családod és mindent ami valaha is fontos volt neked. Ezt pedig nem szeretnéd - mosolyog. Ó, Istenem el is felejtettem, hogy még mindig a fejemben van. Hogy tudok ilyen dolgokról elfeledkezni? Kordában kéne tartanom az elmémet, mert ez így nem lesz jó. Érzem ahogy átjár az energia. Mitől kaptam hirtelen így lángra? Olyan, mintha az egész testem lángolna. Érzem az energiát a testem. Érzem ahogy a Varázslat áramlik a testemben. Ez, hogy lehetséges, honnan kaptam hirtelen ezt a sok energiát. Ez nem jó.
- Maradj távol tőlem, te csaló - pillantok Styles-ra.
- Csaló? - ráncolja össze a szemöldökét, majd mint akiben egy égőt gyújtottak lángra úgy csillan fel a szeme. Megvilágosodott. Miért ilyen elbűvölő? Mi? Elbűvölő? Valami baj van velem. Az a fölös energia tehet erről ami a testemben áramlik. Ennek nincs itt helye, csak furcsa gondolataim támadnak tőle. És erre egyáltalán nincs szükségem. Nem. Nagyon nincs. Összeszorítom a szemhéjam és próbálom lenyugtatni magam. Ne gondolj a fölös energiára Christina, ne gondolj rá. Ha nem gondolsz rá akkor nem is létezik.
- Azt gondolod, hogy csalás nélkül nem tudnék nyerni? - kérdezi és ekkor érzem meg, hogy olyan közel áll hozzám, hogyha csak egy ujjat megmozdítja akkor máris hozzám érhetne. Hirtelen tántorodok hátra. Ki akarná, hogy ez a tetovált, mocskos szájú kis pióca hozzáérjen. Na jó elég sokan. De én nem tartozom közéjük. Azt hiszem legalábbis, hogy nem. - Bebizonyítom neked, rendben? Húsz perc múlva lesz a két osztály között a meccs. Te is a pályán leszel Crusader - bök felém élesen - és semmi varázslat. Megmutatom, hogy így is nyerni fogunk - fordít hátat és elsétál. Nyerni? Varázslat nélkül? Ó, dehogy fogsz Styles. Én vagyok az egyik csatár, és hidd el reménytelen vagyok én minden sportban, de ez a kivétel. Ha nem lennék Boszorkány akár sztárfocista is lehetett volna belőlem. Kösd fel a gatyát apukám. Mert most véged. Ki foglak csinálni.

Mosolyogva pacsizok le Greggel, a negyedik gólom után. Igen még mindig jó vagyok. Ez az azért még megy nekem. Csak nem vagyok teljesen reménytelen. Utálok futni, de ha a lábaim elé tesznek egy labdát akkor akár Forrest Gump-ot is leelőzzön. Homlokomon az izzadság cseppek már jócskán elkezdtek gyöngyözni. Nekem köszönhetően vezetünk egy góllal és már alig van a meccsből, ezt már nem tudja megnyerni Harry még hatalmas szerencsével sem, csak ha varázsol az pedig ugyebár tilos neki. Nem értem miért nem ideges, nem dühös de még csak nem is feszült, pedig mindenki tudja ő is én is és mindenki, hogy veszíteni fognak. Elbukik. Bebizonyítom neki (és magamnak) hogy ha nem varázsol akkor csak veszíteni tud. Elkapom a pillantását, pont abban a pillanatban ahogy lefújják a meccset. Vége. Nyertünk. Ő pedig mosolyog. Nem szomorúan. Nem önelégülten, és még csak nem is gúnyosan. Igazából. Mosolyog, mint aki örül. Mintha büszke lenne. Széles mosolya hatására az én ajkaim is felfele görbülnek. Igen megmutattam. Megmutattam, hogy képes vagyok rá. Nyertünk. Igen megmutattam. Veszített. Látom ahogy nevetve a fejét ingatja, mint aki nem hiszi el. Egy pillanatra átsuhan az agyamon a gondolat, hogy talán hagyott nyerni, de aztán eszembe jut az arcáról tükröződő elszántság ahogyan küzdött, az öröm amikor gólt lőtt és a csalódottság amikor én lőttem. Küzdött. Úgy Isten igazából küzdött. Mégis én nyertem. Egy örömkönny szökik a szemembe. Tudtam. Végig tudtam, hogy sokkal jobbak vagyunk náluk. Mosolyogva ugrok Martin nyakába, aki magasra emel engem úgy pörget körbe. Igen, egy Istennő vagyok. Nélkülem nem nyert volna az osztály. Mert nyertünk. Végre sikerült, Négy év kellett hozzá, hogy megtudjuk verni a másik osztályt, de végre elértük a célunk. Mosolyogva ölelek körbe mindenkit. Pacsizok le néhány fiúval és ölelek meg egy-egy lányt.
Talán nem is olyan rosszak ezek a sportnapok hiszen össze hozzák az embert. Mosolyogva ugrok Jason nyakába, de nem tud elkapni én pedig hatalmas csattanással - ne kérdezzétek ez, hogy sikerült - a füvön terülök szét. Hirtelen fájdalom hasít a bal bokámba. olyan érzés, mintha valaki úgy morzsolgatná a bokám, mint egy kenyér galacsint. Könnyeim záporozni kezdenek és szélsebesen szaladnak le gömbölyű arcomon. Soha életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat. Mintha mindent kizártam volna magam körül.
- Christina - hallom Styles hangját, majd a könnytől homályosan látva arát pillantom meg. Nem mosolyog. Már nem, inkább a félelem olvasható le az arcáról. - Minden rendben lesz, nyugodj meg, ne sírj - kétségbe esett hangja megrémiszt és még jobban félek, mindaddig amíg meleg ujjai a csupasz vállamhoz nem érnek.
Egy gyönyörű hófehér házat pillantok meg a szemeim előtt, aminek a kertjében gyönyörű rózsák és tulipánok nyílnak. Ezek a legszebb és legszínesebb virágok amiket valaha láttam. Varázslatosan szépek. Só szerint Varázslatosan. Közelebb lépek. Lassan kitárom magam előtt a világos vaskaput. Sohasem láttam még ennyire gyönyörű házat. Pontosan olyan amilyenbe egyszer majd élni szeretnék. Óvatosan lépdelek a homokszínű úton a ház felé, ami sugározza a fényt magából. Fellépek a tornácra és rögtön olyan érzés fog el, mintha haza értem volna. Körbenézek, még több színes és illatos virág, a legkülönbözőbb színekben. A bejárati ajtó hirtelen kicsapódik és három gyerek szalad ki rajta sikongatva. Egy kislány és két idősebb fiú. Mindhármuk haja sötétvörös és göndör, gyönyörűek és elbűvölőek, de leginkább elevenek. A két fiú a kislányt kergeti körbe-körbe az előkertben.  A kislány pedig egyre csak azt hajtogatja "Anyuci ments meg a fiúk bántani akarnak!". Kacagnom kell. Mosolyogva pillantok vissza az ajtóra ahonnan egy vörös hajzuhataggal ellátott nő lép éppen ki.
- Fúk ne kínozzátok a húgotokat és amúgy is ebéd idő van. Befelé - mutat határozottan befelé. Felismerek benne valami ismerőset. Nagyon emlékeztet ez a hangsúly valakire. Én is követem a gyerekeket, úgy, mint egy árnyék. Ahogy belépek a házba egy hatalmas előszoba fogad felfelé vezető lépcsővel, gyerekek fotóival, növényekkel és illatos gyertyákkal. Itt miden olyan világos és nyugodt. Tetszik nekem ez a hely. Átlépek egy boltíven és máris a konyhával egybenyitott ebédlőben találom magam. Gyönyörű, tágas, és fehér. A vörös hajú nő éppen egy tál gőzölgő levest tesz az asztalra, ekkor pillantom meg domborodó pocakját. Kezét hasára simítja és nevetve kiállt be a nappaliba. 
- Drágám rúgnak az ikrek - három pillanattal később egy teletetovált magas férfi közelít a vörös nő felé - Elkéstél! - sopánkodik a nő - Mindig olyan lassú vagy - forgatja a szemét - Gyerekek asztalhoz mielőtt valakit ki nem lógatok az ablakon! - kiálltja a nő. És ekkor jövök rá. Az a nő én vagyok! Nem más, mint én. Ez a ház az enyém, az enyém. A csodás gyereke az én porontyaim és a tetovált, lassú férfi pedig a férjem, de hiszen ő.. ó Jesus.
Ekkor nyitom ki a szemem. Harry még mindig ugyanúgy mozdulatlanul érinti egy ujjával a vállamat. Mennyi idő telhetett el? Egy óra? Tíz perc? Három másodperc? Igazából nem is számít. Elképedten nézek a fiúra, majd suttogva ejtem ki a szavakat a döbbenettől:
- Te vagy a Csodafalam!