hetedik felvonás - Ütött-Kopott billentyűk

Köszönöm mindenkinek a megjegyzéseket az előző felvonáshoz. Őszintén megszeretném nektek mutatni, hogy ez a blog teljesen más, mint azok amiket eddig olvastatok és ezt nem tudom megmutatni csak akkor, ha figyelmesen olvastok és kitartóak vagytok a történettel kapcsolatban. És akkor cserébe én is mindent bele fogok adni a részekbe (mind abba, hogy szép terjedelmesek és mind abba, hogy tartalmasak legyenek). Ígérem továbbra nem lesz hiány Christina idióta gondolataiból, Harry idegesítő megjegyzéséből valamint Andrew-ból és Abigal-ből sem:) Csak ennyit szerettem volna mondani elől járóba. Jó olvasást.

Végigsimítok a kopott zongora tetején és mosolyogva idézem fel azt a napot amikor először ütöttem le a
billentyűket. Még egyáltalán nem értettem a zenéhez, azt se tudtam eszik-e vagy esetleg isszák, de nem számított akkor semmi. Csak én voltam és az ütött-kopott billentyűk. Mosolyogtam amikor leütöttem az első billentyűt és most is pontosan ugyanúgy teszek. Semmi sem változott. A zongora sem, a nappali sem, a hang sem, én mégis egészen máshogyan hallom. Szerintem semmi sem változott csak én. Az ujjamat a fehérről a felette lévő feketére vezetem és sorba nyomom le az összes billentyűt miközben lassan sétálok a zongora mellett. Mikor elérem az utolsó billentyűt, akkor megállok és ujjamat ráhelyezem, de nem nyomom le. Állok itt és nem csinálok semmit. A változás vajon tényleg mindig jó? Nem tudom. Talán igen, mindenesetre remélem. Miért ilyen nehéz? Nem boldognak kéne most lennem? Hiszen megvan Ő. Megvan az a személy akivel lefogom élni az életemet, akit nekem teremtettek, akivel boldog lehetek, akit nekem szántak az Istenek. Mégsem érzem úgy, mintha minden rendben lenne. Nem vagyok nyugodt. Nem egyszerűbb, nem tisztább, nem szebb semmi. Talán még kuszább a világ. Ez mégis, hogyan lehetséges. Hiszen láttam milyen boldog életem lesz vele. Boldognak kéne lennem. Vagy boldog vagyok? Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Nem kéne olyan szerelmesnek lennem, hogy mindennél fontosabb legyen? Nem kéne elszállnom a boldogságtól? Akkor miért nem érzek így? Miért? Olyan nehéz ez az egész.
Egy kéz simul az enyémre és nyomja le velem együtt az utolsó billentyűt a zongorán. Ugyanaz a meleg kéz ami felforgatta az életemet. Nem úzom el a kezem és ő sem. Ott tartjuk mozdulatlanul a zongorán. Hosszú karjaira pillantok és érdekes módon nem fedi bőrét egy tetoválás sem. Értetlenül húzom össze a szemöldököm és hirtelen fordulok vele szembe - talán túl hirtelen is.
- Hova tűntek a tetoválásaid Harry? - kérdezem kíváncsian. Hangom éles, mint aki megakarja őt vádolni, pedig őszintén így - a tetoválások nélkül - sokkal jobban tetszik nekem, megmagyarázhatatlan okokból, de százszor jobban tetszik így nekem. De akkor sem értem.
- A Chipsben volt, tudod lemoshatóak voltak - mosolygott pimaszul. Felhorkanok, majd megforgatom a szemem. Most már egész életemben ezeket az idióta megjegyzéseket kell, hogy hallgassam. Kétlem, hogy kibírom majd. Az Istenek biztosan tévedtek, nekem nem ezt a férfit szánták. - Nem tudtad?
- Mit?
- A Csodafalad mindig a te igényeidnek felel meg, te nem látod a tetoválásaimat, mert jobban tetszek neked nélkülük. Te pedig az én szememben szőke vagy hatalmas mellekkel - tátja el a száját én pedig sértődötten rácsapok a kezére. Felnevet és mókásan hátraveti a fejét, amitől nekem is nevetnem kell. Ilyenkor olyan, mint azok a gyerekek az udvaron akiket láttam. Hirtelen elfog az érzés, hogy megakarom őt ölelni és annyira vonz, mint a mágnes a vasreszeléket. Nagyon nehezen állok csak ellen a kísértésnek.
- Szóval megvannak a tetkóid, csak én nem látom őket? - kérdezem.
- Igen egészen addig amíg el nem fogadod, hogy ilyen vagyok. Akkor újra látni fogod őket - mosolyog, majd egy vörös tincset simít a fülem mögé, ezzel mosolygásra késztetve engem. Mondjuk, nem is olyan rossz, talán eltudom majd viselni őt egy életen át. De nem vagyok biztos benne.
- Tényleg szőke nagymellű picsa vagyok? - elneveti magát. Mi olyan vicces? Én komolyan kérdeztem. Ebben nincs semmi nevetséges. Nem akarok szőke, nagymellű picsa lenni.
- Nem - mosolyog.
- Akkor milyennek látsz? - kérdezem.
- Egy alacsony vörös, elbűvölő lánynak látlak Christina. Pont olyannak amilyen vagy - mosolyog - De azért ne bízd el magad - böki oda ás hátat fordítva egyedül hagy a szobában. Dühösen kapok fel egy párnát a díványról és dobom utána, de a párna Andrew-t találja fejbe aki értetlenül pillant rám. Arckifejezését látva mosoly kúszott az arcomra, ahogyan ránéztem, mintha csak anyát láttam volna. Andrew arcvonásai mindig is anyáéra emlékeztettek. Mindannyian inkább apára ütöttünk, csak Andrew hajlott inkább anyára, ezt mutatták szürke szemei íves arcvonásai és szeplős arca, ami szöges ellentétben állt szőke hajával. Ha az ember rá nézett, majd rám, azt mondta volna, hogy semmi közünk egymáshoz. Viszont ha kinyitjuk a szánkat, akkor le sem tagadhatjuk, hogy rokonságban állunk. Igen ő az én egyetlen öcsém.
- Mi az nem dúl a 'lámúr' ? - kérdezi Andrew miközben a párnát visszahelyezi előző helyére - a kanapéra. Szőke haját ujjaival fésüli ki a szeméből. Mindig hagyja túl hosszúra nőni és én ezért legszívesebben pofán vágnám - bár lehet előnyösebb lenne a haját kezelésbe vennem. Ha nem lennék boszorkány - és sztárfocista - akkor fodrásznak is mehettem volna. Ügyetlen vagyok és mindent kiejtek a kezemből, de ha olló keveredik ujjaim közé, sokkal biztosabban állok még a lábaimon is.
- Fogd be Andrew és fogd a táskád indulunk - intek az öcsém felé - Ja és este levágom a hajad. Gondolom tetszeni szeretnél a kis barátnődnek, és kétlem, hogy szeretné a homokos rocksztár frizurát.
- Cristina te sohasem változol - mosolyog amikor mellé érek. Már magasabb, mint én pedig csak 15 éves -lesz. Vagy már annyi? Fogalmam sincs annyi testvérem van. Nem tudom ezeket számon tartani, Jobb ha megkérdezem apát.
- De így vagyok tökéletes nemde? - kérdezem tőle majd felpipiskedve egy puszit nyomok az arcára, mire ő döbbenten mered rám. Igen. Hát, hogy is fejezzem ki magam. Nem vagyok az a puszilgatós, kedves nővér fajta. - Most megleptelek látom ám - simítom át az összes hajam a jobb vállam felett - Csak, hogy megmutassam : Igenis változom, kedves Andrew -jelentem ki határozottan, mire az öcsém biccent egyet, én pedig kecsesen elhagyom a szobát. Már ha azt kecsesnek lehet nevezni, hogy átestem a küszöbön és utána egy hatalmas nyögéssel tápászkodtam fel és sántítva lépdeltem tovább. Igen nagyon is kecses vagyok!

Határozottan csapom be az autóm anyós ülés felőle ajtaját. Igen anyós ülés. Tudom mire gondoltok, de nem. Nem hagytam Abigalt vezetni, akkor már nem is élnék szerintem. A vezető Harry volt. Igen megengedtem neki, hogy vezesse az autómat. Durva nem? Mennyire megbízok benne. Mielőtt elindultunk volna, megígértettem vele, hogyha összetöri az autómat akkor ő fizeti ki a javítási díjat. Így tehát kénytelen volt vigyázni rá. Ha nem lettem volna így is elég feszült az egész úton, akkor még rontott a helyzeten az, hogy a húgom be volt zsongva végig amiért az iskola népszerű fiújával mehet iskolába. Harry pedig határozottan jól érezte magát attól, hogy a húgom róla áradozott egész úton. Én már kevésbé éreztem ezt szórakoztatónak, így meglehetősen megnyugodtam amikor kiszállhattam abból a kínzókamrából. Sóhajtva húztam feljebb a táskát a vállamon, majd a hajamat kiemeltem alóla, mert beszorult. Az élet apró idegesítő pillanatai. Harry az autóm kulcsát nyújtja felém én pedig egy gyors határozott mozdulattal kapom ki a kezéből az apró tárgyat, mire elmosolyodik.
- Akkor megvártok itt a kocsinál? - kérdezi Abigal már vagy ötvenegyére. Ó jesszus komolyan lehet valaki ennyire, de ennyire értetlen. Nem hiszem el. Miért kérdez meg valamit ennyiszer? Igen Abigal megvárunk. Nem válaszoltam csak ráemeltem a szemem - Oké, tudom idegesítő vagyok. Már el is húztam -e emeli fel karjait ás hátrál két lépést, majd hátat fordítva  halad az iskola ajtaja felé. Milyen szépen megértette azt amit mondtam - a szemeimmel - igen mégis csak volt értelme azoknak az éveknek amit a megfélemlítésével töltöttem. Mikor visszafordulok Harry az arcomat pásztázza. Felvonom a szemöldököm mire ő a szememre kapja a tekintetét.
- Mi az?
- Amikor felhúzod a szemöldököd akkor összeszűkül egy kicsit a szemed.
- És?
- Édes - mosolyog - Gyere - nyújtja felém a kezét. Egy másodpercig vonakodva pillantok a kezére, aztán rájövök, hogy ő egyszerűen az enyém. Ez pedig nem olyan elkényeztetett tini picsa szöveg, mert Ő tényleg az Enyém. Nekem teremtették, sohasem sem lesz másé csak az enyém, én pedig az övé. Így hát határozottan ragadtam meg az ujjait, mire ő mosolyogva kulcsolta ujjait az enyémre. Ne röhögj Styles - mormogom magamban. Nem válaszol, de tudom, hogy hallotta. Hajamat egy erős fuvallat az arcomba fújja kisimítom onnan, de újra és újra az arcomba csapja a szél a hajamat. Hiszen az előbb még csendes volt az idő. Körbe nézek és egy hatalmas csúnya felhőt vélek felfedezni az iskola fölött. A szél majd kicsavarja a helyéről a fákat.Pár levél körbe-körbe kering körülöttünk, ahogyan sétálunk befele az iskolába. Különös melegséget érzek az alkaromban ami egyre csak terjed felfele a karomban. Egyre jobban érzem. Erősebbnek érzem tőle magam. Nem olyan erősnek, mint aki feltudna borítani egy kamiont, inkább olyan erősnek, mint aki egy puszta tekintettel feltudna robbantani egy épületet. Ez pedig megrémít, hiszen az erő csak terjed és terjed tovább a testemben és egyre erősebbnek érzem magam. Az iskola felé sétálva sok diák pillant felénk, érzem, hogy a tekintetükkel lyukat égetnek, de különösebben nem foglalkozok velük. Leköt az új, érdekes - és egyben idegesítő - erő a karomban. Harry elengedi a kezem és kinyitja előttem az ajtót. Végre beértünk az ajtón, minden pillanatban úgy éreztem magam, mint Doroti. Azt vártam mikor sodor el egy tornádó és több le a sárga köves út mellé.Ujjai keresik a helyet az én ujjaim között amikor belépünk az iskola ajtaján. Szórakozottan kulcsolom én az ujjaimat az övére, mire ő megfordítja a kezét, ezzel kicsavarva az én karomat. Ezzel a mozdulattal maga elé ránt és a hajamba puszil. Egy másodpercen belül az összes szekrény kicsapódik a folyosón és könyvek, papírok tömege árasztja el a folyosót, minden diák körülöttünk kapkodva nyúl a papírjai és iratai után. Harry nyugodtan sétál át a zűrzavaron, velem a nyomában.
- Milyen órád az első? - kérdezi az enyém melletti szekrénynek dőlve. Úgy érzem magam, mint valami elcsépelt tinifilmben. És ez nem tetszik. Olyan gagyi. Sóhajtva csukom be a szekrényem ajtaját és mutatom fel fel a vaskos Kémia könyvemet. Felszisszen - Sok sikert - mosolyog majd végig simít a karomon és az öltözők felé veszi az irányt. Végig nézek hosszú karjain amik teljesen csupaszok - a pólótól eltekintve - egyetlen tetoválás sem díszíti a karjait. Vajon egyszer elfogadom, majd olyannak amilyen? Vagy örökre a tetkói nélkül fogom látni?
- Jó reggelt Christina, hogy van a lábad? - kérdezi mosolyogva a tömzsi, alacsony, szőke, szemüveges osztálytársam. Adam. Ó, istenem  soha nem fog lekopni rólam? Most mit mondjak a bokámról? Az igazat? Hogy amint Harry megérintette a vállamat, menten eltűnt a fájdalmam, mert ő a Csodafalam és ő képes erre? Biztos hülyének nézne, vagy hívná az Elmegyógyintézetet.Egy műmosolyt erőltetek az arcomra.
- Már sokkal jobban van, köszönöm kérdésed Adam - most pedig kopj le, azonnal.
- Szuper. Megyünk együtt kémiára? - kérdezi nevetve. Mi? Nem. Ó, istenem. Nem, nem fogok veled menni Adam. Semmi kedvem sem hozzád, sem a kémiához, semmi bármi máshoz, Szükségem van egy nyugtatóra, ha a közelemben vagy. Nem akarlak soha, de soha látni többet. Sem téged, sem a kémia termet. Hagyjál már békén.  Takarodj innen most.
- Persze Adam nagyon szívesen - mosolygok és máris azért fohászkodok bárcsak itt lenne Harry és a kezét a vállamra tenné, minden gondom elszállna. HAZA AKAROK MENNI.