ötödik felvonás - Legnagyobb tett amit valaha tettem a húgomért.

Dühösen csapom be az autóm ajtaját. Nem nem nem, nekem most már elegem van. Nem bírom ki. Nem
fogom átvészelni ezt a napot így. Kész. Megyek és leugrok az iskola tetejéről. Úgy bizony. Az lesz a legjobb megoldás. Nem leszek többé, és akkor nem kell tennem semmit. Csak nyugodtan pihennem a föld alatt. Igen ezt fogom tenni indulok is.
A hátamat az autónak támasztom és az arcomat a kezembe temetem. El akarok bújni az egész világ előtt. Azt akarom, hogy soha senki se találhasson rám. Soha senki. Elbújok és élem az életem egyes egyedül. Nem mondja meg senki, hogy mit tegyek, nem szól közbe senki. Mindenki békén hagy. Csak én lennék ott és a gondolataim. Ó, istenem de jó is lenne. Én és a gondolataim, kettesben, örökre. Életem minden vágya. De nem lehet, mert túl kell élnem ezt a napot is. A tanárokkal s diákokkal teli épületben kel töltenem az egész napomat, szuper. Mit ne mondjak nem ez volt minden vágyam. Nagyot sóhajtok és ellököm magam az autótól. Körbenézek. Oké, senki sem figyel engem. Vagyis mégis. Ó, istenem nem. Ne mond, hogy idejön add istenem, hogy nem hozzám tart ez a félnótás. Ó de mégis, pontosan idejön. Francba.
- Szia Christina, hogy telt a hétvége? - kérdezi az alacsony szőke fiú miközben feljebb tolja az orrán a szemüvegét. Így a szeplői nagyobb területen mutatkoznak meg. De szörnyen nézz ki ez a fiú.
- Köszönöm Adam jól, és neked? - kérdezem bájosan miközben őt kikerülve az iskola felé kezdek - gyors léptekkel - haladni. Remélem, hogy lerázom őt, hiszen olyan rövidek és tömzsik a lábai.
- Várj Christina, túl gyors vagy! - kiált utánam. Tudom kedves Adam pont ez volt a célom. Kitűnő megfigyelés. Már csak pár lépés az ajtó és bent is vagyok az iskolában. Még egy lépcsőfok és eltűnhetek a tömegben Adam szeme elől. Már csak pár lépés, és becsapódik előttem az ajtó. Igen gondolhattam volna. Ezt aztán rángathatom, kívülről nem nyílik. Kivéve ha, oké csak egy pillanat és ki is nyitom, de meg kell fagyasztanom az embereket. Rendben ilyet nem szabadna, de akkor is. Csettintek és megfagy a levegő.
- Már megint Christina? Pedig nem szabadna - hallom azt az idegesítő gunyoros hangot ami már napok óta a fejemben szól. Dühösen pillantok hátra ahol áll ő. Magas, Göndör - szerintem frissen mosott - haj, szürke póló, farmer és az a sok-sok tetkó a karján. De én nem kedvelem őt, hiszen az agyamban turkál. Biztos most is hallgatózik. Ó, istenem én meg róla ábrándozok, vagyis nem ábrándozok, hanem csak gondolkozok. Szimplán gondolkozok. Mit áltatom magam? Hiszem arról ábrándozok akiről akarok. Áh!
- Benne vagy a személyes teremben Harry, kérlek állj hátrébb - mondom és csodálatos módon nyugodt a hangom, és én is. Miért vagyok nyugodt. Idegesít ez a fiú dühösnek kell lennem.
- Elnézést - tartja fel kezeit és egy lépéssel hátrébb áll, majd int egyet és az ajtó kinyílik előttem. Olyan idegesítő az az önelégült mosoly az arcán. Mégsem vagyok dühös. Ez nincs így rendjén.
- Én is pontosan ezt akartam tenni.
- Tudom - kacsint. Ó hát persze.. a gondolataim - És igen a hajamat most reggel mostam meg, ha szeretnéd meg is szagolhatod csak, hogy azon ne törd az édes fejed, hogy milyen illatú lehet Kedves Christina - mosolyog majd besétál előttem - Na gyere, mert becsukom az ajtót az orrod előtt - mosolyog.
- Seggfej - motyogom miközben átbújok a karja alatt anélkül, hogy hozzáérnék. Jesszusom, hiszen még megfertőzz valamivel.

- Ne szórakozz velem Christina! - kiabál velem a húgom a folyosó közepén. Értem én , hogy dühös de azért nem kéne mindenki figyelmét felénk irányítani nekem egyáltalán nincs erre szükségem, de azért köszönöm Abigal. Te vagy a világ legjobb testvére esküszöm tiszta szívemből szeretlek, imádlak, ölellek. Oké szálljunk vissza a földre, szóval igazából utállak. De nem mondom ki hangosan, mert jó testvér vagyok és, nem vagyok te! Ó, basszus kell nekem ilyen csodásnak lennem. Néha a tökéletesség is nagy csapás.
- Nem tehetek semmit Abigal, behívtak, azt mondták fontos. Érted? Ez a munkám, három éve dolgozok ott és nem hagyhatom őket cserben Abigal. Nem tehetem meg, oké?
- De a saját húgodat cserbenhagyhatod igaz? - förmed rám és, ha eddig nem figyelt volna mindenki minket akkor most már biztosan és százszázalékosan MINDENKI minket figyelt. Ó, szuper. Mintha nem lennék így is elég feltűnő az élénkvörös hajzuhatagommal és a nagy számmal, kell még nekem egy toporzékoló kishúg is. Igen szuper életem van. Király.
- Nem nem hagylak cserben én csak..
- Majd én elviszem - szól egy hang a hátam mögül. Arra kapom a fejem. Igen ő az, pontosan az a személy akire gondoltam. Miért tesz nekem szívességet? Reggel is és most is? Nem lesz már ez egy kicsit sok? Nincs nekem arra szükségem, hogy bárki segítsen nekem. Főleg nem arra, hogy ő segítsen nekem. Inkább azt szeretném ha nagy ívben elkerülne. Annak jobban örülnék, sokkal boldogabb életem lenne. A zöld szemeibe pillantok és akkor rájövök, hogy talán ez nem is annyira rossz ötlet, hiszen van jogsija, így hát hazaviheti a húgomat én pedig nyugodtan elmehetek a pizzériába dolgozni, és talán még a húgom is jobban örülne annak ha Harry fuvarozná haza - bár kétlem, hogy az anyám is. - Megfelel úgy neked Christina? - kérdezi felhúzott szemöldökkel. Igen azt hiszem megfelel, hiszen látom a szemében, hogy segíteni akar. Vagyis, lehet ilyet látni? Vagy csak én képzelem be magamnak? Lényegtelen. Én látom, és kész. Boszorkány vagyok, Történtek már ennél furcsább dolgok is az életemben. Ekkor jut eszembe, hogy válaszolni kéne.
- Igen, persze - bólintok - Kedves vagy, kösz - engedek meg magamnak egy halvány köszönetet. Azért ne essünk túlzásba, nem találta fel a spanyol viaszt, hogy a lábai elé boruljak. Még csak az életemet sem mentette meg szóval ennyi köszönet éppen elég. Igen Christina megfelelt, ne gondolkozz ezen ennyit, légyszíves - hallom cinikus hangját a fejemben mire farmerkabátjával takart felsőkarjába csapok. - Ne gúnyolódj velem - suttogom - Még az elmédben sem -  mosolygok rá. Mosolyogva ingatja a fejét.
- Indulhatunk Abigal? - kérdezi a húgomhoz fordulva. Tudja a nevem! sikítja Abigal nekem gondolatban. Én pedig csak mosolygok. Köszönöm Christina Istennő vagy. Üzeni majd egy mosolyt küld felém, biccent Harrynek és őt követve el is tűnik a folyosó végén.
Akárhogy is szépítjük, de ez volt a legnagyobb tett amit valaha is tettem a húgomért, pedig nem is én vagyok érte a felelős hanem Harry. Azt hiszem tartozom neki még egy köszönettel amiért segített jobb testvérnek betüntetni. Talán nem is olyan rossz ember ez a fiú. De azért még nem kedvelem! - jegyzem meg saját magamnak - és Harrynek - gondolatban. Ne bízd el magad szépfiú, nem vagy te sem tökéletes a modorod még mindig nem kedvelem. Tettél egy szép gesztust felém - bár főleg a húgom felé - ezért hálás vagyok, de semmi több. Nem hiszem el, hogy te mindent túlragozol értettem elsőre is. Indulj dolgozni, mert elkésel.
Kussolj - válaszolok a hangra. Harry - szólítom már valamivel kedvesebben.
Igen?
Köszönöm.
Ó, Istenem bár csak sohasem másztam volna be a fejedbe - szidja magát én pedig hangosan elnevetem magam amire mindenki felém kapja a tekintetét - ismét. Oké, már így is idiótának tekintenek szóval ennél rosszabb már nem történhet. Hupsz tutira elkések!