Még a történet elején!

Még mielőtt az egész elkezdődött volna. Oldal sem volt nem, hogy bejegyzések.
Akkor ötleteltem, hogy mit is írjak, mert kedvem támadt. Hetek óta gondolkoztam. Jobbnál-jobb ötletek jöttek (meg rosszabbnál-rosszabbak is)  Végül pedig megálmodtam azt a történetet amit most olvashattok. Szerencsétekre egy hosszú és eseménydús álmom volt.
Mikor reggel felébredtem biztos voltam benne, hogy én ezt akarom megírni és ebben semmi sem fog megakadályozni. Az ötlet meg volt, csak azt nem tudtam, hogy kezdjem el. Akkor vagy százharmincezer számot végig hallgattam. Itt jött az Oasis - Wonderwall című száma. Plusz löketet kaptam a történethez és természetesen rögtön el akartam kezdeni. Leültem, hogy megírjam.
De nem jött.
Semmi 
Tehát úgy döntöttem elkezdek mozgóképeket keresni hátha.
BUMM 
Megszületett egy trailer. Ha már más nem jött hirtelenjében, egy zenei aláfestéses mozgóképáradatot sikerült összehoznom, ami körülírja a blog fő szálát. Tehát most úgy döntöttem ennyi idő után megmutatom nektek is azt amit műveltem. Csekély fél óra alatt.
Jó szórakozást hozzá.

A rész három és fél nap (vagy kettő) múlva érkezik. Várjatok türelemmel. Mindenkit imádok.
Véleményeket a videóról odalent várok. Köszönöm.

kilencedik felvonás - Mennydörgés, Villámlás

Megígértem, hogy sietek.. hát úgy ahogy, de sikerült végrehajtanom ezt a műveletet. Köszönöm szépen a megjegyzéseket. Próbálok továbbra sem csalódást okozni. Biztosan lehettek benne, hogy lesznek még itt izgalmak. Nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogyan azt az én kis drága szereplőim gondolják:) Korán sem.

- Én erre fel nem ülök Harry - mormogtam amikor megpillantottam az úgynevezett "közlekedő eszközét". Egy őrületesen veszélyes motor tárult a szemeim elé. Pontosan olyan, mint amilyenekkel azok a motoros versenyzők kilencven fokban képesek megdőlni. Csak ez éj fekete volt és gyönyörű - a maga módján. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy nekem ezen kell utaznom az iskoláig. Nem, nem és ezerszer is nem.
- Christi ne problémázz már - érinti meg finoman a vállam, ezzel maga felé fordítva. Így a tekintetem elszakadt a "közlekedő eszközétől". - A kocsid szerelőnél van ugyebár? - bólintok - Másképp pedig te is képtelen lennél a suliig sétálni a húgoddal együtt. Azt pedig ilyen hidegben nem szeretném, mert megfázol - mondja, majd a kabátom cipzárját feljebb húzza a mellkasomon. Olyan, mintha az anyám lenne néha. Csak sokkal idegesítőbb - és dögösebb - változatban. Szememet forgatom. Igaza van. Nincs igazán kedvem ahoz, hogy sétáljak, így maradt a halál félelem.
- Oké csak induljunk már - forgattam a szemem és kezembe vettem a matt fekete sisakot amit Harry kikészített nekem és nagy nehezen a fejemre tuszkoltam. Családi örökség a szétálló fül, így nehezen jön a fejemre bármilyen felé sapka, vagy sisak. Komolyan ennél tökéletlenebb már akkor sem lehetnék, ha szeretnék. De engem így kell szeretni. Ez jutott. Ő is felvette a sisakját, majd felült a motorra. Én pedig rövid lábamat nagy nehezen átlendítettem a motoron kezemet pedig a fiú dereka köré kulcsoltam. A válla fölött hátrapillantott, majd a lábával kirúgta a támasztót és már indultunk is. A sisak alól kilógó sötétvörös hajam, csak úgy lobogott a szélben. Hálát adtam az égnek - igazából anyámnak - amiért a vastagabb kabátomat vettem fel. Mert a Londoni levegő elég hűvösnek bizonyult ma reggel. Minden kanyarnál szorosabban bújtam Harry hátához és erősebben szorítottam a derekát. Ezzel lehetetlenné téve a lezúgást a motorról. Nincs igazából ínyemre az aszfalt mérgezés, szóval inkább kihagyom ha lehetséges. De persze nem mindig elkerülhető. Mondjuk amikor az ember elsőnek ül biciklire, akkor nagyon összetöri magát. Na én remélem, hogy ez nem így történik, amikor az ember először ül motorra. Nagyon szívesen kihagynám azt a státuszt, hogy összetöröm magam.
Nagy sóhajjal szálltam le a "közlekedési eszközről" az iskolai parkolóban és boldogan vettem le a fejemről a sisakot. Természetesen fél úton megakadt egyszer a hatalmas füleimen. De szerencsére sikerült anélkül levennem, hogy a fél fülemtől megszabadultam volna. Harry kuncogva vette ki a kezemből a fejvédő készüléket. Fejét ingatta amikor meglátta, hogy a hajamat igazgatom a fejemen. Nem tehetek róla. Én is nőnemű vagyok és a hajamat nekem s összekuszálja a szél. Ezt sajnos még nem tudom megakadályozni.
Harry odahúzott magához és egy nagy puszit nyomott a fejem tetejére. Erre egy hatalmas sárga falevél csapódott az arcomba. Már eléggé az ősz végét írhatjuk. Ilyenkor már nem nagyon vannak errefelé sárga falevelek - csak sárosan mocskosan a földön - ez viszont élénk sárgán pompázott és elszáradva sem volt. Fejemet ingatva dobtam a hátam mögé nem is foglalkozva vele. Jobb kezemmel átöleltem Harry derekát ő pedig a vállamnál karolt át. Kezdek hozzászokni ehez az egész helyzetez és meglehetősen jó dolog. Amikor Harry megölel melegség árasztja el a lelkem és mindig sokkal boldogabb vagyok ha ott van velem. Talán ez lenne az amikor szeretsz valakit? Akkor meg kellettek volna jelenni Harry tetoválásainak nem? Talán sohasem jelennek meg nekem újra? Akkor az azt fogja jelenteni, hogy sohasem szerettem belé. Az sajnálatos lenne, ha szerelem nélkül kéne leélnem az életem.
Olyan hülye vagyok. Mit gondolkodok ezen? HÜLYE, HÜLYE, HÜLYE CHRISTINA. Abba kéne ezt az egészet hagynom. Majd minden jönni fog magától és minden akkor amikor jönnie kell. Bár Harry sem akkor jött amikor jönnie kellett, vagy a sors akarta, hogy a húgom meglássa ahogyan varázsol a menzán? Hogy megbántsa és leordítsam a fejét a fiú öltözőben? Valószínű. Furcsa dolgok ezek.
- Nekem matekom van, majd találkozunk a motornál ha végeztél ott várlak oké?
- Nem kell hazakísérned Harry, nem vagy a testőröm. Nekem maradnom kell Fizika projectet készíteni te menj csak haza. Majd találkozunk - mosolyogtam és egy puszit nyomtam az arcára. Közben már útban is voltam a női öltözők felé. Időben át kell öltöznöm, mert a múltkor is nagyon elkéstem. Ó az a szerencsétlen, két ballábas énem, természetesen felbuktam a folyosón. Körbe nézek. Igen mindenki látta. A francokat. Elmormogom az egyik leghasznosabb varázslatot. "Az  idő kereke forog. De én ezt most visszafele tolom." És abban a pillanatban újra Harryvel szemben találom magam.
- Nekem matekom van, majd találkoz.. - mondja ismét. Ő nem érzékelt ebből az egészből semmit
- Oké. Szia - nyomok puszit az arcára és már tartok is ismét az öltözők felé. De ezúttal nem bukok el. Mire nem jó a varász erő? Mondjuk karácsonyi süteményt sütni. Karácsonytól Szilveszterig nincs varázserőnk és ez meglehetősen megnehezíti az életet. Anya szerint azért, hogy a boszorkány gyerekeknek is ki kelljen várni a reggelt, hogy kibontsák az ajándékukat. Nem tekerhetik előre az időt. Utána pedig lassan regenerálódik. Hát, vannak ilyenek.

- Agatha ne csináld már - csapja le az asztalra Sisi a fizika könyvét dühösen. Szerintem idegrohamot kapott vagy epilepsziás, mert habzik a szája és egy percen belül már harmincadjára emelte a tekintetét a plafon felé. Most már nekem is le kell csekkolnom mi olyan érdekes ott komolyan. - Hidd el, hogy van nekem jobb dolgom is annál, mint, hogy ebben a rohadt teremben roskadjak veletek és csináljam ezt a projectet. Szóval nagyon szépen megkérlek rá, hogy ne húzd feleslegesen se az időt, se az agyamat. Oké?
- Oké - mormogja lehajtott fejjel a szemüveges megszeppent lány. Komolyan majdnem megsajnáltam csak, hogy Sisis hiába egy idegesítő picsa. Most tényleg igaza volt. Nekem is van jobb dolgom, mint hogy ebben a teremben töltsem a délutánom szóval jobb lenne ha igyekeznénk. Sisi - a hiszti királynő - finoman visszahuppant székére ami közvetlenül a fafúvós zenekar frontembere mellett volt. Meglehetősen furcsa volt őket így látni. A hidrogén szőke Sisi Morgen és a pattanásos, túlsúlyos Peter Jordan egymás mellett.
No Comment.
- Rendben Emberek akkor folytassuk - adja ki Kevin az utasításokat és máris vissza temetkezik a fizika könyvébe, hogy újabb törvényeket tudjon kimásolni a hatalmas fehér kartonlapunkra. Egyáltalán mi értelme ennek az egésznek? Úgy sem fogunk semmit megjegyezni ebből az egészből. Nem ér ezzel el semmit a fizika tanár, csak azt, hogy még jobban megutáljuk - őt és a fizikát is egyaránt. Minek fáradozik. Egyikünk sem lesz fizikus. Végignézve a társaságon nem tudom, hogy nem bukott meg eddig egyikünk sem.
Sisi Morgen - neki csak víz van a fejében (a melleiben pedig egy-egy nagy adag szilikon) semmi más.
Kevin Evans - a suli hivatásos rossz fiúja, minden évben meghúzza az egyre vénülő igazgató nőt így végre idén remélhetőleg végezni fog ezzel az iskolával - a kilátásai szerint.
Peter Jordan - a fafúvós zenekar zsenije - legalább valamiben zseni, mert hát ő sem volt ott amikor az észt osztották.
Agatha Hermandi - szegény lány a könyvekbe menekülve keresi élete szerelmét, ha már a valóságban nem talál rá a szerelem. Reménytelen esett. Minden téren.
És végül ( de nem utolsó sorban ) jó magam. Elég érdekes a társaság az már biztos. Na mi így öten vagyunk az osztály fénye. A legkiemelkedőbb, legfényesebb csillagok a sötét égbolton. Talán mi még sötétebbek vagyunk, mint az a bizonyos égbolt, na de valakinek ilyennek is kell lennie nemde? Felsóhajtva csukom be a könyvem. Mindenki rám kapja a tekintetét. Igen én adom fel először. Ennyi, vége, nem bírom tovább. Haza akarok menni. Majd folytatjuk valamikor nekem nincs tovább ehez kedvem.
- Nekem mennem kell dolgom van - dobom be a táskámba a fizika könyvem és már fel is állok az asztaltól - Sziasztok - kapom fel a kabátom a székről és végszóra kitárul az ajtó és Harryt pillantom meg ott. Ő meg mi a francot keres itt? Nem meg mondtam neki, hogy ne várjon.. Ó a francba, hát persze. Vissza tekertem az időt és utána nem tájékoztattam a projectről. Ó az isten szerelmére, ilyen idióta, mint amilyen én vagyok nem létezik még egy a földön. Mindenki ledermed egy pillanatra. Hát igen mindenki tiszteletet mutat a magas, tetovált, rendíthetetlen fiúnak, aki történetesen az én társam egy életre. Ó remélem nem szedi le a fejem a helyéről. Én biztosan kiakadnék, ha engem hagytak volna ott várakozni. De szerencsére Harry nem én vagyok, ő biztosan megérti.
- Harry te meg mit keresel itt? - szólal meg először Sisi. Persze, gondolhattam volna. A szőkeség túl naiv a hoz, hogy észrevegye, hogy Harry amint belépet a terembe csak engem akar megölni a tekintetével, semmi mást.
- A barátnőmért jöttem, aki nagyon tehetséges abban, hogy egy szó nélkül lerázza az embert - dnti Harry félre a fejét, miközben végigpásztáz tekintetével. O-ó! Azt hiszem mégis bajban vagyok. Na szuper ezt aztán megcsináltam magamnak. Gratulálunk Christina, gratulálunk. Ennél ügyesebb már nem is lehettél volna. - Christina miután másfél órán át vártam rád most már képes lennél rá, hogy oda told a segged a motoromhoz és fej ülj rá? - kérdezi borzasztó nyugodtsággal a hangjában. Nem tetszik ez így nekem. Nem vagyok az ilyen bánásmódoz hozzászokva, ha valamit elbaszok akkor ordibálnak velem, vagy hisztizve rám csapják a szoba ajtót. Nem nyugodtan és higgadtan beszélnek előttem. Valami bűzlik.
- Persze - bólintok és az idő alatt amíg kilépek az ajtón magamra rángatom a kabátom. Feszülten haladok végig a folyosón, ahol semmi mást nem lehet hallani, csak két pár cipő ütemes ütődését a folyosó padlójához. Határozottan csapom ki az iskola ajtaját. Odakint erősen fúj a szél, úgy tűnik vihar közeleg. Ez biztos az előtte lévő gyanús csend. Senki sincs az utcán az egész kihalt, olyan érzésem van, mintha egy C osztályos horror filmben lennék. Félhomály és senki sincs az az utcán csak egy fiatal pár. Most jönnek a zombik.
- Megmagyaráznád nekem mégis miért vártam rád másfél órát? - áll velem szembe Harry.
- Figyelj én sajnálom csak..
- Nem arra vagyok kíváncsi Chrisitna, hogy te mit sajnálsz és mennyire, hanem arra, hogy mi a faszért álltam itt, érted? - emeli fel a hangját és dühösen tesz egy lépést hátrafelé.
- Ne emeld fel a hangod és ne beszélj így velem, mert egyáltalán nincs szükségem erre, oké? - mutatok rá és abban a pillanatban az eső elkezd esni. Minden előre jelzés nélkül, nem cseperegni hanem zuhogni, úgy, mint
a filmekben. Az egyik pillanatban még minden száraz a következőben pedig leszakad az ég.
- Tudod nekem mire nincs szükségem? Arra, hogy itt álljak egyedül kint még te ékesen tanulsz bent a kis barátaiddal. Nem értem miért nem tudtál szólni? Nehéz lett volna azt mondani, hogy figyelj t idióta más programom van? Ha? - nedves haját idegesen simítja hátra a fején. Dühös vagyok rá. Egyáltalán nincs kedvem a hoz, hogy kiabáljon velem, vagy, hogy bármit is a szememre hányjon.
- Miért akarod te megmondani nekem, hogy mi a francot tegyek Harry? Ki vagy te nekem? Az apám? Hagyjál már lógva! Elegem van belőled. Azt csinálod, mint egy őrző védő szolgálat. Mintha egymillió dollár lennék vagy nem is tudom mi. Hagyj már nekem egy kis teret. Rám mászol, olyan vagy, mint egy pióca. Akadj már le rólam egy kicsit! - az utolsó mondatot már üvöltve mondom, pont abban pillanatban, amikor egy hatalmas dörgés közepette egy óriási villám cikázik át az égen és kettőnk között megnyílik a föld. Úgy ahogy mondom. Harry és köztem határozottan szétnyílt a föld. Egy hatalmas lyuk tátongott ott. A térdeim elkezdtek remegni és majdnem összeestem abban a pillanatban amikor egy hatalmas fénycsóva lövelt ki az előttem tátongó lyukból egészen az égi magaslatokba.
Mi a franc történik itt?

nyolcadik felvonás - Gyerekek nem illik az asztalnál.

Igen, most eléggé sokáig tartott mire megszálltak az okos kis mókusok ás elkezdték forgatni az agyamban lévő kerekeket: de itt van. Lenne egy kérésem.
Aki nincs totálisan készen az írásomtól, és nem utálja azt amit csinálok annak megköszönném ha beleolvasna a másik történetbe is, ami szintén különlegesnek ígérkezik, de még csak a Prológus van fent. A történet nem Fanfiction. Teljesen kitalált, tökéletesen kitalált szereplőkkel, semmi köze a valósághoz, csak két csodálatos ember hozzá adta az arcát (természetesen engedélyük nélkül használom fel őket, de hát.. leszarom) Akit érdekel kukkantson be IDE.
Jó olvasást. Megjegyzéseiteket várom odalent.


Vajon leszek én valaha szerelmes? Megadatik nekem az az égi boldogság? Az a mindent felülmúló pillanat, amikor rájössz, hogy igen én szeretem ezt az embert? Nem tudom. Igazán remélem. Testem és lelkem minden porcikájával imádkozok érte, kapaszkodok a reménybe, hogy lehetséges. Vágyok rá, hogy lehetséges legyen, hogy ne legyen reménytelen. Amikor arra gondoltam, hogy megtalálom a Falam, akkor nem erre gondoltam. Határozottan nem ez a kép ugrott a szemem elé. Tökéletesnek képzeltem, tele színekkel, fényekkel és mindent elsöprő boldogsággal. De semmi. Nem éreztem semmit. Egyáltalán nem történt semmi. Csak tudtam. Tudtam, hogy ő az. Ez egy olyan felismerés volt amit soha semmi sem tud megváltoztatni, olyan biztos voltam benne abban a pillanatban, mint abban, hogy egy meg egy az egyenlő kettővel. De nem érzek ezzel kapcsolatban semmit. Nem vagyok nyugodtabb, sem ki egyensúlyozottabb. Sőt, talán még zaklatottabb és zavarodottabb vagyok, mint valaha. Olyan érzésem van, mintha a vér erősebben lüktetne az ereimben. A szívem gyorsabban pumpálja a vörös folyadékot a testemben. Testem minden egyes apró kis porcikáját érzem. Nincsenek olyan szegletek amik ne lennének tökéletesen élesek és határozottak. Minden érzékszervem sokkal élesebb. Ha nem lennék Boszorkány azt hinném Vámpír vagyok - oké ez furcsa felfedezés volt, de tényleg. Ez még tőlem is sokkal furcsább gondolat volt, mint szokott. Oké úgy érzem, mintha szépen lassan elveszteném az irányítást a saját gondolataim felett.

Egy zsenge zöld fűszálat tépek ki az élet adó földből és lassan morzsolom szét ujjaim között. Ujjbegyemet zöldre festette a fűből kipréselt színanyag. Ha nekem is lenne zöld színanyagom tudnék fotoszintetizálni. Milyen király lenne. Nem lenne szükségem, elkészített ételekre. Nem kéne vesződni az ilyenekkel. A hátamon fekve a fák leveleit és ágait figyelem. Imádom ezt a kis erdő részt a házunk mögött. Muszáj volt elköltöznünk a városból ezért építkeztek anyáék egy erdő mögé. Itt nem látja senki, ha varázsolunk, vagy seprűkön röpködünk - oké az utolsót nem tesszük, mert az mégiscsak elég elavult húzás lenne. Nevetek amikor elképzelem, hogy a bátyám egy seprűháton repül ki a szobájából. Igen érdekes látvány lenne. Felkönyökölök amikor vékony sikolyt hallok a hátam mögül. Fél pillanattal később Zora szalad el mellettem fejvesztve miközben Bessi - a beszélő macskám - a nyomában szalad. Andrew nevetése harsan fel mögöttem. Oda kapom a tekintetem az idióta, idegesítő, szőke hajú, szörnyeget - az öcsém - a térdén támaszkodva nevet. Az arca vörös, szerintem levegőt is elfelejtett venni.

- Andrew Crusader mégis mivel magyarázod az előző jelenetet - mutatok a még mindig körbe-körbe szaladgáló hat éves kishúgom felé. Andrew megpróbálja abbahagyni a nevetést, feltartja középső ujját három mély levegőt vesz és megpróbál belekezdeni a mondatába, de egy hang se jön ki a torkán és máris újra a térdén támaszkodva nevet - Andrew esküszöm neked, hogy békává varázsollak ha nem nyögöd ki a lényeget menten - pattanok fel a kényelmes fekhelyemről. Komolyan, hogy nekem öt perc nyugtom sem lehet ebben a családban. Valaki mindig közbe szól. Nekem nem lesz egy gyerekem se - gondolom, De utána eszembe jut a látomás, amit akkor pillantottam meg amikor Harry csupasz ujjaival a fedetlen vállamhoz ért. Lesznek gyerekeim méghozzá öt is. Ó, istenem szerintem nekem elment az eszem. 

- Azt mondtam Bessinek, hogy Zoránál vannak a kekszei, erre dühösen nekirontott a nyugodtan zsírkrétázó Zorának és elkezdte egyszerűen kergetni. Látnod kellett volna fergeteges volt.

- Andrew - lépek egyel közelebb az öcsémhez - Láttam te szerencsétlen, itt rohantak el mellettem - forgattam a szemem. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy kiskorában nem ejtették-e fejére az öcsémet. Szerintem elég nagy az esélye, hogy akkor gurult el az egyik kereke amit a szüleimnek sajnos azóta sem sikerült megtalálniuk. Egy hosszú sötétvörös hajzuhatag szalad felém, meg a hozzá járó picike test. Zora sikít amikor elém ér én eddig gyorsan kapom fel a kezembe, meglepetésként ér amikor arcán nem a félelmet fedezem fel, hanem széles mosolyt. Mondjuk mit vártam mást, hiszen Crusader, az én húgom. Elégedetten pillantok Andrew felé, aki tátott szájjal figyeli a boldogan kacagó Zora-t. Igen már ő is kinőtt abból, hogy megijedjen Bessi-től. A lábamra pillantok ahol a fekete macskám próbál a lábamon felkapaszkodni.
- Bessi Andrew hazudott neked Zora-nál nincs egy darab keksz sem - mondom a macskámnak. Biztos sokan hülyének néznének amiért a macskához beszélek. De ez a Boszorkányoknál hagyomány , mindenki kap tíz éves korában egy olyan állatott amit ő választ ki és olyan varázslatot végez rajta amilyet csak akar, ezért van a mi családunkban egy néha láthatatlan kutya - a bátyámé - ,egy beszélő macska - az enyém - , egy ugató hörcsög - természetesen Andrew-jé - és egy repülő teknős - Abigal érdekes teremtménye. Zora csodálatos kisállatára még várni kell pár évet.
- Andrew én esküszöm kikaparom a szemed álmodban - figyelmezteti Bessi az öcsémet, hát igen az én macskám. Büszke vagyok rá. Zora nevet Bessin. Imádja a macskámat. Azon sem csodálkoznék, ha ő is egy beszélő macskát varázsolna magának.
- Gyere Bessi keresek neked kekszet - mosolyog Zora amikor leteszem és a kezébe fogja a macskámat. Boldogan, énekelve battyog a téglával kirakott ház felé. Zora tartja bennem a lelket, hogy még léteznek értelmes gyerekek is a világon. Az öcsémre kapom a tekintetem, aki csalódottan piszkálja a mutató ujját. Mindig ezt teszi, ha egy terve nem úgy sikerül, ahogyan szeretné. Fejemet ingatva lépek felé, majd átölelem öt fél kézzel a vállai felett. Feját a nyakamba fúrja, tudom ha kicsi lenne most elsírná magát. Komolyan az a gyerek sohasem fog felnőni. De talán nem is baj, mert ha megkomolyodna már nem is az én drága kisöcsém lenne. Kezeit szorosan kulcsolja össze a hátam közepén én pedig nagyot sóhajtva borzolom össze szőke haját a feje tetején. Hiába, idióta és elmeháborodott és szeretném a nap 23 órájában megölni, azért mégiscsak az én öcsém.
- Hol van életed szerelme nővérkém? - kérdezi bájosan amikor elenged szorításából. És ennyi volt. Igen határozottan megtört a varázs. Most mentem fogok egy afrikai elefántot és szépen agyon tapostatom az öcsémet. Nem bírta volna ki még mondjuk egy másodpercig. Akkor megdöntötte volna a saját rekordját.
- Képzeld minden a legnagyobb rendben - mondom miután egy nagyot sóhajtok - De miért foglalkoztat ez téged annyira? Úgy tudom neked is megvan a saját Csodafalad, pontosan ugyan abból a családból, drágám - mosolygok - Vagy ő sem bírja elviselni az idegesítő képedet? Mondjuk azon nem csodálkoznék - miután befejezem a mondatot síri csend áll be köztünk. Ugyan így civakodtunk mindig, de most valahogy más. Olyan távoli, mintha ezek nem is mi lennénk. Nem tudom. Talán én nőttem fel és nem akarok többet veszekedni az öcsémmel. Na nem, az lehetetlen.
Andrew hatalmas szemekkel nézz rám. Egy másodperc múlva pedig kitör belőle a nevetés. A térdére rogyva röhög. A hasát szorítja, a szemét törölgeti és úgy nevet. Én is csatlakozom hozzá. Elég érdekesen mutathatunk. Két idióta összegörnyedve nevet a nagy semmin a rét közepén. Ó, igen ez az én családom.

- Christina hozz még nekem két poharat kérlek - kiáltotta anya úgy három méterre tőlem. Nem igaz, hogy nem érti, hogy egy: én nem vagyok süket, kettő: a konyha és az ebédlő egybe van nyitva tehát nem kell egy falon sem túlordítania. Szememet forgatva fordultam vissza a konyhaszekrényhez és kinyitottam azt. Lábujjhegyre állva próbáltam elérni a legfelső polcot, mert természetesen, hogy a minden nap használt poharakat kell legfelülre rakni és a csak ünnepekkor elővet porcelán edényeket kell az alsó polcon tartani. Ez így természetes. Fél kézzel a pulton támaszkodva próbáltam magam még magasabbra húzni, ekkor egy kéz nyúlt el a testem mellett és vett le könnyedén két poharat. Egy nyögéssel engedtem magam vissza a földre.
- Köszi Harry - fordultam vele szembe, majd kivettem a kezéből a  két poharat. Könyökömmel távolabb toltam őt magamtól. Benne volt az aurámba. Nevetve lépet egy lépést hátrébb ezzel helyet hagyva nekem. Gyors léptekkel átszáguldottam az "ebédlőbe" és letettem két poharat a plusz terítékekhez. Csatlakozott hozzánk Harry és a Martha - a húga. Fejemet ingatom amikor az öcsém magyarázva robog le a lépcsőn.
- Nem Martha az egy másik képregényben van nem igaz, hogy nem tudod megjegyezni, legalább már harmincszor elmondtam neked - fordul a lány felé az öcsém amikor leér a lépcsőröl.
- Bocsánat. Nem vagyok igazán otthon a képregényekben ne haragudj - mondja kedvesen Martha majd egy rövid puszit nyom Andrew rózsaszín ajkaira, amik ennek a hatására felfelé görbülnek. Milyen édes és türelmes ez a lány. Andrew meg se érdemli őt. Mosolyogva ülök le a helyemre - Harry mellé. Miközben leülök lábfejemmel véletlenül megérintem Harryét és látok egy Gyönyörű zöldszemű hosszú vörös göndör hajú kislányt. Minden alkalommal ez történik amikor hozzáérek. Mindig látok valamit. De miért? Anya mindig azt mesélte, hogy ez csak az első alkalommal fog így történni, hogy akkor látni fogok egy apró darabot a jövőmből amit a Csodafalammal töltök.
Harry felém kapja a tekintetét. Tudom, hogy ő is látta. Villant egy apró mosolyt, majd a kezét nyújtja én pedig tenyeremet az övébe fektetve ülök le a helyemre. Bármilyen furcsának tűnik, minden egyes pillanatban Gyönyörű képeket látok, amikor megérintem. Mindig boldognak látom magam azokon a jövőképeken. Ilyenkor mindig megnyugodok. Boldog leszek, nagyon boldog.
Ezzel a fiúval.
Harryvel.
Pár pillanatig gondolkozok, de utána egy határozott mozdulattal összefonom ujjaimat az övéivel és az ölembe húzom a kezét. Ő pedig rám pillant és egy mosollyal az arcán szorítja meg a kezemet.
- Nem akarom megzavarni a romantikus pillanatot de kéne a só - böki meg a bátyám a vállam én pedig zsörtölődve a szabad kezemmel átnyújtom neki a sótartót - Köszönöm.
Ne hagyd, hogy kiakasszon Chrissi - üzeni nekem Harry. Szerencsére már csak akkor tud kutakodni az elmémben amikor akar, nem állandóan. Szerintem őt is megnyugodott, hogy többé nem kell a gondolataimat hallgatnia.
Többé már nem tud  érdekelni mit gondol én jól érzem magam. Ő pedig bassza meg.
Harry felkuncog mellettem. Megérinti az orrát, úgy próbálja elrejteni nevetését, de természetesen apának feltűnik és fejcsóválva szólal meg :- Nem illik telepatikusan beszélgetni az asztalnál, gyereke.
Mosolyogva nézek Harryre. Lebuktunk - üzenem neki.
Hagyd abba amíg nagyobb bajba nem kerülünk.
Eszem ágamba sincs. Ez az egyetlen hely, ahol a bátyám nem tud idegesíteni a beszólásaival. Meg amúgy is, azt csinálok amit akarok. 
Ezt jó tudni.
Micsoda? Miről beszélsz?
Ó, majd megtudod.
- Harry ne szórakozz velem - szólalok fel és csak akkor jöttem rá, hogy hangosan kimondtam amikor apa rám förmedt.
- Christina.
- Abbahagytam - emelem fel a kezem. Te kis sunyi gazember ezért még számolunk. Küldöm el ezt utoljára utána megszakítom a kapcsolatot Harryvel. 

Interjú, az íróval (de izgalmas)

Jelentkeztem egy versenyre és a blogom a Legjobb Misztikus Blognak lett kikiáltva, aminek nagyon örülök és nagyon szépen köszönöm a lehetőséget. Az Első helyet elnyerő emberkének a nyereményei közé tartozott egy Interjú, aminek én nagyon örültem, mert ez szerintem szuper dolog és így legalább kaphattok rólam információkat (és pár gondolatot) már ha valakit érdekel. Szóval úgy döntöttem válaszolok a kérdésekre. Na akkor lássunk is hozzá.

Mióta írod a blogodat, és mi adott hozzá ihletet?
A blogot Augusztus végén kezdtem. Ihletett? Két dolog adott. Két különböző dolog. Egy dal és egy könyv. A könyvvel kezdem, mert az sokkal fontosabb. Nem tudom olvasta-e már valaki a Lélektársak című könyvet, de elképesztően csodás könyv. Egy reggel lefeküdtem az ágyamra és este úgy álltam fel, hogy "Ez volt életem egyik legjobb könyve". Ez igazán inspirált és a történet néhány - igazán meghatározó - része hasonlít a könyvre. A másik pedig az Oasis - Wonderwall című száma. Annyira Gyönyörű az a szám, hogy egyszerűen éjjel-nappal hallgatnám. Amikor hallgatom végig arra gondolok, hogy én is szeretnék egy ilyen Csodafalat, de amíg nekem nincs addig legalább a történetem szereplőinek van:) Szóval ez így együtt hozta meg a történetemet.

Szerinted mi tesz valakit jó íróvá, és mi tesz egy sztorit érdekessé? 
Jó íróvá szerintem az tesz valakit ha arra gondol hogy, az olvasó mit szeretne olvasni, nem arra hogy, ő mit szeretne írni. Csalódtam már emiatt egy könyvben, hogy nem azt olvastam ami engem érdekelt hanem azt ami az írót. Természetesen minden könyvben vannak lassabb unalmasabb részek amik nem érdeklik az olvasót, de azért hagyjuk, hogy haladjon a történet és ne ragadjunk le egy olyan mellékszálnál ami senkit sem fog érdekelni. Valamint ne írjuk sohasem kényszerből, mert az látszik az írásunkból, ha valamit úgy kel kikényszeríteni magadból akkor inkább hagyd egy kicsit, ne erőltesd. Egy sztorit érdekessé? Az ha más, ha valamiben más, mint a többi. Nem mondom azt, hogy ne legyen sablon, mert nekem egy sablon történet is tud ugyanúgy tetszeni ha jól megvan írva. Legyen élvezhető, lendületes. Nekem bármi felkelti az érdeklődésemet, ha különlegesnek vélem:)

Mi az, ami téged segít a fejlődésben, hogy mindig jobbat és jobbat írj? 
Az olvasás. Egyértelműen. Könyvek. Nem ihletett gyűjtök hanem tapasztalatot a többi írótól, látom milyen egy olyan könyv ami jól megvan írva és törekszek arra, hogy az én történetem is hasonló legyen, ha olyan jó nem is lehet.

Mit szeretsz az írásban? 

Nincsenek korlátok, sem határok megszabva, arról írok és úgy ahogyan akarok. Ilyenkor szabad vagyok, mint egy madár. Azt teszem amit szeretek. Nem köt semmi. A képzeletem szárnyal és minden egyes szót amit leírok azt látom magam előtt. Egy egészen más világba csöppenek. Az én saját világomba, Nincs is ennél jobb.

Van olyan író, akit nagyon szeretsz?

Cassandra Clare, Victoria Forester meg azt a nőt aki a Szerelmem egy angyal-t írta. Csak mindig elfelejtem a nevét. Szelektív az agyam:D

Olyan vagy, aki bizonytalan, és többször is átolvassa, vagy olyan, aki magabiztos és maximum egyszer átolvassa, majd publikálja az írását? 

Egyértelműen magabiztos. Van, hogy izgatott vagyok és át sem nézem, ez látszik a helyesírásomon is:)

Sok könyvet olvasol? 

Elképesztően sok könyvet. Nyáron több könyvet olvastam, mint filmet láttam. Ez pont olyan, mint az írás csak itt valaki más világába csöppenhetsz ami néha még talán az előzőnél is izgalmasabb, nem értem azokat akik nem szeretnek olvasni, szerintem a könyvek a világ legjobb dolgai közé tartoznak.

Komolyabban foglalkozol az írással, és szeretnéd, ha egyszer megjelenne egy könyved, vagy csak ilyen hobbiszinten csinálod az egészet? 

Egyenlőre hobbi, de biztos vagyok benne, hogy egyszer írok egy olyan könyvet amilyenre minden tinilány vágyik, olyat amilyet Ők akarnak olvasni, nem amit Én akarok megírni - bár én is akarom,de mindegy - Egy olyat ami minden Romantikus regénynél romantikusabb lesz MÉGSEM elcsépelt. (Remélem sikerülni fog)

Mit mondanál annak, aki abba akarja hagyni az írást? Mivel biztatnád, hogy folytassa? 

Egyszerűen megkérdezném tőle, miért kezdte el? És, hogy szerinte, akkor volt-e értelme elkezdeni, mert szerintem, ha valamit csinálunk azt legalább jól csináljuk. Én nem beszélném le, ha szerinte nem jó amit csinál, ha ő nincs megelégedve a saját munkájával, akkor nincs miről beszélnünk. Az a legfontosabb, hogy szerinted legyen jó amit csinálsz másokkal csak utána foglalkozz. Mert ha szerinted sem jó, akkor veszett ügy.

A blogod főszereplőjének a személyisége/kinézete hasonlít rád? 

Kinézetre, annyira különbözik tőlem, hogy ennél jobban már nem is lehetne.

Viszont belsőre hasonlít : forrófejű és céltudatos, ugyanakkor ha valamiben bizonytalan akkor az kikészíti és vége van. Én is pontosan így vagyok vele. Viszont másban semmiben.

 Hány blogot olvasol? 

Régen nagyon sokat olvastam, de én sokszor csalódok a történetekben és nem folytatom így most vagy ötöt olvasok rendszeresen. Újakat meg lusta vagyok elkezdeni. 

Mik a hobbijaid? 

Írok, olvasok, táncolok, drámázok. Régen kézilabdáztam, de rájöttem nem nekem való. Ennyi:)

Még egyszer köszönöm szépen a kérdéseket, igen különlegesek voltak. Szívesen válaszoltam rájuk. Aki elolvasta, annak pedig köszönöm:)

hetedik felvonás - Ütött-Kopott billentyűk

Köszönöm mindenkinek a megjegyzéseket az előző felvonáshoz. Őszintén megszeretném nektek mutatni, hogy ez a blog teljesen más, mint azok amiket eddig olvastatok és ezt nem tudom megmutatni csak akkor, ha figyelmesen olvastok és kitartóak vagytok a történettel kapcsolatban. És akkor cserébe én is mindent bele fogok adni a részekbe (mind abba, hogy szép terjedelmesek és mind abba, hogy tartalmasak legyenek). Ígérem továbbra nem lesz hiány Christina idióta gondolataiból, Harry idegesítő megjegyzéséből valamint Andrew-ból és Abigal-ből sem:) Csak ennyit szerettem volna mondani elől járóba. Jó olvasást.

Végigsimítok a kopott zongora tetején és mosolyogva idézem fel azt a napot amikor először ütöttem le a
billentyűket. Még egyáltalán nem értettem a zenéhez, azt se tudtam eszik-e vagy esetleg isszák, de nem számított akkor semmi. Csak én voltam és az ütött-kopott billentyűk. Mosolyogtam amikor leütöttem az első billentyűt és most is pontosan ugyanúgy teszek. Semmi sem változott. A zongora sem, a nappali sem, a hang sem, én mégis egészen máshogyan hallom. Szerintem semmi sem változott csak én. Az ujjamat a fehérről a felette lévő feketére vezetem és sorba nyomom le az összes billentyűt miközben lassan sétálok a zongora mellett. Mikor elérem az utolsó billentyűt, akkor megállok és ujjamat ráhelyezem, de nem nyomom le. Állok itt és nem csinálok semmit. A változás vajon tényleg mindig jó? Nem tudom. Talán igen, mindenesetre remélem. Miért ilyen nehéz? Nem boldognak kéne most lennem? Hiszen megvan Ő. Megvan az a személy akivel lefogom élni az életemet, akit nekem teremtettek, akivel boldog lehetek, akit nekem szántak az Istenek. Mégsem érzem úgy, mintha minden rendben lenne. Nem vagyok nyugodt. Nem egyszerűbb, nem tisztább, nem szebb semmi. Talán még kuszább a világ. Ez mégis, hogyan lehetséges. Hiszen láttam milyen boldog életem lesz vele. Boldognak kéne lennem. Vagy boldog vagyok? Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Nem kéne olyan szerelmesnek lennem, hogy mindennél fontosabb legyen? Nem kéne elszállnom a boldogságtól? Akkor miért nem érzek így? Miért? Olyan nehéz ez az egész.
Egy kéz simul az enyémre és nyomja le velem együtt az utolsó billentyűt a zongorán. Ugyanaz a meleg kéz ami felforgatta az életemet. Nem úzom el a kezem és ő sem. Ott tartjuk mozdulatlanul a zongorán. Hosszú karjaira pillantok és érdekes módon nem fedi bőrét egy tetoválás sem. Értetlenül húzom össze a szemöldököm és hirtelen fordulok vele szembe - talán túl hirtelen is.
- Hova tűntek a tetoválásaid Harry? - kérdezem kíváncsian. Hangom éles, mint aki megakarja őt vádolni, pedig őszintén így - a tetoválások nélkül - sokkal jobban tetszik nekem, megmagyarázhatatlan okokból, de százszor jobban tetszik így nekem. De akkor sem értem.
- A Chipsben volt, tudod lemoshatóak voltak - mosolygott pimaszul. Felhorkanok, majd megforgatom a szemem. Most már egész életemben ezeket az idióta megjegyzéseket kell, hogy hallgassam. Kétlem, hogy kibírom majd. Az Istenek biztosan tévedtek, nekem nem ezt a férfit szánták. - Nem tudtad?
- Mit?
- A Csodafalad mindig a te igényeidnek felel meg, te nem látod a tetoválásaimat, mert jobban tetszek neked nélkülük. Te pedig az én szememben szőke vagy hatalmas mellekkel - tátja el a száját én pedig sértődötten rácsapok a kezére. Felnevet és mókásan hátraveti a fejét, amitől nekem is nevetnem kell. Ilyenkor olyan, mint azok a gyerekek az udvaron akiket láttam. Hirtelen elfog az érzés, hogy megakarom őt ölelni és annyira vonz, mint a mágnes a vasreszeléket. Nagyon nehezen állok csak ellen a kísértésnek.
- Szóval megvannak a tetkóid, csak én nem látom őket? - kérdezem.
- Igen egészen addig amíg el nem fogadod, hogy ilyen vagyok. Akkor újra látni fogod őket - mosolyog, majd egy vörös tincset simít a fülem mögé, ezzel mosolygásra késztetve engem. Mondjuk, nem is olyan rossz, talán eltudom majd viselni őt egy életen át. De nem vagyok biztos benne.
- Tényleg szőke nagymellű picsa vagyok? - elneveti magát. Mi olyan vicces? Én komolyan kérdeztem. Ebben nincs semmi nevetséges. Nem akarok szőke, nagymellű picsa lenni.
- Nem - mosolyog.
- Akkor milyennek látsz? - kérdezem.
- Egy alacsony vörös, elbűvölő lánynak látlak Christina. Pont olyannak amilyen vagy - mosolyog - De azért ne bízd el magad - böki oda ás hátat fordítva egyedül hagy a szobában. Dühösen kapok fel egy párnát a díványról és dobom utána, de a párna Andrew-t találja fejbe aki értetlenül pillant rám. Arckifejezését látva mosoly kúszott az arcomra, ahogyan ránéztem, mintha csak anyát láttam volna. Andrew arcvonásai mindig is anyáéra emlékeztettek. Mindannyian inkább apára ütöttünk, csak Andrew hajlott inkább anyára, ezt mutatták szürke szemei íves arcvonásai és szeplős arca, ami szöges ellentétben állt szőke hajával. Ha az ember rá nézett, majd rám, azt mondta volna, hogy semmi közünk egymáshoz. Viszont ha kinyitjuk a szánkat, akkor le sem tagadhatjuk, hogy rokonságban állunk. Igen ő az én egyetlen öcsém.
- Mi az nem dúl a 'lámúr' ? - kérdezi Andrew miközben a párnát visszahelyezi előző helyére - a kanapéra. Szőke haját ujjaival fésüli ki a szeméből. Mindig hagyja túl hosszúra nőni és én ezért legszívesebben pofán vágnám - bár lehet előnyösebb lenne a haját kezelésbe vennem. Ha nem lennék boszorkány - és sztárfocista - akkor fodrásznak is mehettem volna. Ügyetlen vagyok és mindent kiejtek a kezemből, de ha olló keveredik ujjaim közé, sokkal biztosabban állok még a lábaimon is.
- Fogd be Andrew és fogd a táskád indulunk - intek az öcsém felé - Ja és este levágom a hajad. Gondolom tetszeni szeretnél a kis barátnődnek, és kétlem, hogy szeretné a homokos rocksztár frizurát.
- Cristina te sohasem változol - mosolyog amikor mellé érek. Már magasabb, mint én pedig csak 15 éves -lesz. Vagy már annyi? Fogalmam sincs annyi testvérem van. Nem tudom ezeket számon tartani, Jobb ha megkérdezem apát.
- De így vagyok tökéletes nemde? - kérdezem tőle majd felpipiskedve egy puszit nyomok az arcára, mire ő döbbenten mered rám. Igen. Hát, hogy is fejezzem ki magam. Nem vagyok az a puszilgatós, kedves nővér fajta. - Most megleptelek látom ám - simítom át az összes hajam a jobb vállam felett - Csak, hogy megmutassam : Igenis változom, kedves Andrew -jelentem ki határozottan, mire az öcsém biccent egyet, én pedig kecsesen elhagyom a szobát. Már ha azt kecsesnek lehet nevezni, hogy átestem a küszöbön és utána egy hatalmas nyögéssel tápászkodtam fel és sántítva lépdeltem tovább. Igen nagyon is kecses vagyok!

Határozottan csapom be az autóm anyós ülés felőle ajtaját. Igen anyós ülés. Tudom mire gondoltok, de nem. Nem hagytam Abigalt vezetni, akkor már nem is élnék szerintem. A vezető Harry volt. Igen megengedtem neki, hogy vezesse az autómat. Durva nem? Mennyire megbízok benne. Mielőtt elindultunk volna, megígértettem vele, hogyha összetöri az autómat akkor ő fizeti ki a javítási díjat. Így tehát kénytelen volt vigyázni rá. Ha nem lettem volna így is elég feszült az egész úton, akkor még rontott a helyzeten az, hogy a húgom be volt zsongva végig amiért az iskola népszerű fiújával mehet iskolába. Harry pedig határozottan jól érezte magát attól, hogy a húgom róla áradozott egész úton. Én már kevésbé éreztem ezt szórakoztatónak, így meglehetősen megnyugodtam amikor kiszállhattam abból a kínzókamrából. Sóhajtva húztam feljebb a táskát a vállamon, majd a hajamat kiemeltem alóla, mert beszorult. Az élet apró idegesítő pillanatai. Harry az autóm kulcsát nyújtja felém én pedig egy gyors határozott mozdulattal kapom ki a kezéből az apró tárgyat, mire elmosolyodik.
- Akkor megvártok itt a kocsinál? - kérdezi Abigal már vagy ötvenegyére. Ó jesszus komolyan lehet valaki ennyire, de ennyire értetlen. Nem hiszem el. Miért kérdez meg valamit ennyiszer? Igen Abigal megvárunk. Nem válaszoltam csak ráemeltem a szemem - Oké, tudom idegesítő vagyok. Már el is húztam -e emeli fel karjait ás hátrál két lépést, majd hátat fordítva  halad az iskola ajtaja felé. Milyen szépen megértette azt amit mondtam - a szemeimmel - igen mégis csak volt értelme azoknak az éveknek amit a megfélemlítésével töltöttem. Mikor visszafordulok Harry az arcomat pásztázza. Felvonom a szemöldököm mire ő a szememre kapja a tekintetét.
- Mi az?
- Amikor felhúzod a szemöldököd akkor összeszűkül egy kicsit a szemed.
- És?
- Édes - mosolyog - Gyere - nyújtja felém a kezét. Egy másodpercig vonakodva pillantok a kezére, aztán rájövök, hogy ő egyszerűen az enyém. Ez pedig nem olyan elkényeztetett tini picsa szöveg, mert Ő tényleg az Enyém. Nekem teremtették, sohasem sem lesz másé csak az enyém, én pedig az övé. Így hát határozottan ragadtam meg az ujjait, mire ő mosolyogva kulcsolta ujjait az enyémre. Ne röhögj Styles - mormogom magamban. Nem válaszol, de tudom, hogy hallotta. Hajamat egy erős fuvallat az arcomba fújja kisimítom onnan, de újra és újra az arcomba csapja a szél a hajamat. Hiszen az előbb még csendes volt az idő. Körbe nézek és egy hatalmas csúnya felhőt vélek felfedezni az iskola fölött. A szél majd kicsavarja a helyéről a fákat.Pár levél körbe-körbe kering körülöttünk, ahogyan sétálunk befele az iskolába. Különös melegséget érzek az alkaromban ami egyre csak terjed felfele a karomban. Egyre jobban érzem. Erősebbnek érzem tőle magam. Nem olyan erősnek, mint aki feltudna borítani egy kamiont, inkább olyan erősnek, mint aki egy puszta tekintettel feltudna robbantani egy épületet. Ez pedig megrémít, hiszen az erő csak terjed és terjed tovább a testemben és egyre erősebbnek érzem magam. Az iskola felé sétálva sok diák pillant felénk, érzem, hogy a tekintetükkel lyukat égetnek, de különösebben nem foglalkozok velük. Leköt az új, érdekes - és egyben idegesítő - erő a karomban. Harry elengedi a kezem és kinyitja előttem az ajtót. Végre beértünk az ajtón, minden pillanatban úgy éreztem magam, mint Doroti. Azt vártam mikor sodor el egy tornádó és több le a sárga köves út mellé.Ujjai keresik a helyet az én ujjaim között amikor belépünk az iskola ajtaján. Szórakozottan kulcsolom én az ujjaimat az övére, mire ő megfordítja a kezét, ezzel kicsavarva az én karomat. Ezzel a mozdulattal maga elé ránt és a hajamba puszil. Egy másodpercen belül az összes szekrény kicsapódik a folyosón és könyvek, papírok tömege árasztja el a folyosót, minden diák körülöttünk kapkodva nyúl a papírjai és iratai után. Harry nyugodtan sétál át a zűrzavaron, velem a nyomában.
- Milyen órád az első? - kérdezi az enyém melletti szekrénynek dőlve. Úgy érzem magam, mint valami elcsépelt tinifilmben. És ez nem tetszik. Olyan gagyi. Sóhajtva csukom be a szekrényem ajtaját és mutatom fel fel a vaskos Kémia könyvemet. Felszisszen - Sok sikert - mosolyog majd végig simít a karomon és az öltözők felé veszi az irányt. Végig nézek hosszú karjain amik teljesen csupaszok - a pólótól eltekintve - egyetlen tetoválás sem díszíti a karjait. Vajon egyszer elfogadom, majd olyannak amilyen? Vagy örökre a tetkói nélkül fogom látni?
- Jó reggelt Christina, hogy van a lábad? - kérdezi mosolyogva a tömzsi, alacsony, szőke, szemüveges osztálytársam. Adam. Ó, istenem  soha nem fog lekopni rólam? Most mit mondjak a bokámról? Az igazat? Hogy amint Harry megérintette a vállamat, menten eltűnt a fájdalmam, mert ő a Csodafalam és ő képes erre? Biztos hülyének nézne, vagy hívná az Elmegyógyintézetet.Egy műmosolyt erőltetek az arcomra.
- Már sokkal jobban van, köszönöm kérdésed Adam - most pedig kopj le, azonnal.
- Szuper. Megyünk együtt kémiára? - kérdezi nevetve. Mi? Nem. Ó, istenem. Nem, nem fogok veled menni Adam. Semmi kedvem sem hozzád, sem a kémiához, semmi bármi máshoz, Szükségem van egy nyugtatóra, ha a közelemben vagy. Nem akarlak soha, de soha látni többet. Sem téged, sem a kémia termet. Hagyjál már békén.  Takarodj innen most.
- Persze Adam nagyon szívesen - mosolygok és máris azért fohászkodok bárcsak itt lenne Harry és a kezét a vállamra tenné, minden gondom elszállna. HAZA AKAROK MENNI.

hatodik felvonás - Utálom a sportnapokat, de teljes szívemből!

Most jöttem rá, hogy eddig sosem szóltam a felvonások elején, de egy ilyen rész előtt úgy döntöttem mégis mondanom kell valamit. Mégpedig azt, hogy köszönöm, de tényleg első blogos íróként nem egyszerű, de azért próbálkozok. Köszönöm azoknak aki hagynak maguk után megjegyzéseket és pipákat, tényleg nagyon aranyosak vagytok köszönöm:)
És akkor csak annyit szeretnék még hozzá fűzni, hogy jó olvasást.

Utálom a sportnapokat, de teljes szívemből.
Szívemből.
Utálom.
Ha ember lenne már nem élne.
Kinyírtam volna.
Szépen lassan.
Előtte kínoztam volna.
Utána könyörtelenül kioltottam volna az életét.
De sajnos nem ember. Ez a szerencséje - különben már nem élni. Ja, hogy ezt már mondtam? Nem baj, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak, hogy mennyire utálom. Teljes szívemből. Megölném, kinyírnám, megverném, leköpném és a többi. Bármit amivel csak ártani tudnék neki, mindent megtennék, hogy kárt tehessek benne. Ó, istenem de utálom ezeket a napokat és ráadásul öt napig tart a kínzás az iskolában. ÖT NAPIG pokolban kell élnem. Ez lehetetlen, nem fogom kibírni, meg fogok halni, el fognak taposni, mint egy apró kis jelentéktelen bogarat. Öt nap múlva olyan lesz, mint egy palacsinta, lapos. Agyon taposnak. Nem vagyok én sportember. Miért kell nekem is részt vennem ezen a kínzáson? Nekem? Miért? Ez olyan, mintha a Boszorkánytanács azt mondaná az embereknek, hogy bájital keverés versenyen kell indulniuk. Jó ez nem jó hasonlít, mert én nem értek a bájitalokhoz - pechemre Andrew annál inkább - akkor mondjuk lebegésben. Lebegésben bárkit leverek. Senki sem lehet ebben jobb nálam, bármiféle segédeszköz, pálca vagy Rubint nélkül tudok órákig a levegőben maradni. Ezzel senki sem versenyezhet. Erre kérnél meg egy embert elég nagyot nézne és a füle is ketté állna mégsem tudná megcsinálni.
Akkor tőlem se kérjék, hogy kislabdát dobjak, focizzak vagy szaladjak. Nem kérhetnek ekkora lehetetlenséget. Ráadásul még csak varázslatot sem használhatok, mert az osztályfőnököm észre venné.
Miért néztek ilyen furán? Nem meséltem még? Ó, Jézus de béna vagyok hiszen ez a legfontosabb. Az osztályfőnököm is Boszorkány - ráadásul az egyik legjobb Londonban - és ő csak is tisztességes meccseket szereti, mert ha Varázsolok az csalás szerintem pedig csak egy kis különleges segítség - amire valljuk be igen csak szükségem lenne - de ő nem engedi a "piszkos meccsek létezését" viszont mindenképpen meg akarja verni a másik végzős osztályt, ami tökéletesen kizárt. Hogy miért?
Tudjátok Harry osztályfőnöke.. hát hogy is mondjam (gondolom kitalálátok) Igen ő is boszorkány! Ő pedig semmit sem szeretne jobban, mint nyerni és, most már - az elmúlt pár napban a húgomnak köszönhetően - pontosan tudom annak az okát, hogy miért nyertek mindig. A csatáruk a fociban nem más, mint Harry. Igen pontosan az a szituáció amire gondoltok. A labda Harry "bűvös szemeinek" hála meglett babonázva. Ez pedig pont annyira piszkos és tisztességtelen, mintha én tenném ugyanezt. Ez így nem igazságos. Egyszerűen csalás, hazugság. Ámítás. Nem hagyhatom, hogy idén is ugyanez történjen. Nem, nem és nem.
- Crusader pályára! - kiálltja Mrs. Benson - az osztályfőnök - én pedig határozott hangja miatt rögtön felpattanok a lelátón elfoglalt helyemről - Gyere gyorsan vegyes váltó futás van, abban jó vagy - int én pedig elindulok lefele. Igen jó vagyok benne. Tudjátok, hogy az mit jelent? Annyit, hogy nem tudom elrontani, hiszen csak futni kell és a kezedben tartott botot a társad kezébe adni. Talán az egyik legegyszerűbb verseny a mai napon. Gondolom csak megjegyzem a szabályokat, annyira azért nem vagyok reménytelen a ferde rövid kis lábaimmal.
- Itt vagyok tanárnő - intek és már próbálok is a kiindulási pontomhoz sétálni, de egy kar húzz vissza a helyemre és a magas, szőke göndör hajú, negyvenes évei közepén járó osztályfőnököm tárul a szemem elé. Hát igen, nem erre szeretnék ébredni reggelente. Haha, de jó kedvem van nekem ma. Csodás vagyok. Ó, de utálom a sportnapokat, istenem de utálom.
- Crusader nincs csalás nincs Varázslat, időmegfagyasztás sincs, hogy fél méterrel hamarabb indulhass, mint a többiek - Ó, tényleg ezt tavaly eljátszottam, már akkor is rossz kislány voltam és előszeretettel fagyasztottam meg az időt. Igen ez örökre e kedvenc trükköm marad. - Semmi érted? Semmi! Tisztességes versennyel akarom legyőzni azt a nagyképű majmot - mutat a másik osztály, osztályfőnöke felé, Mr. Peterson felé - Értetted anyukám? - kérdezi felemelt hanggal. Bólintok ő pedig elengedi a karomat. Szerintem megnyugodott. Igaza van, négy évig minden évben megpróbáltam csalni mégsem sikerült sohasem - most már tudom miért - szóval jobb ha feladom és megpróbálok tényleg megküzdeni a győzelemért.
Hahahahah, jó vicc volt, de akkor most beszéljünk komolyan és találjuk ki, hogy fogok csalni úgy, hogy a tanárnő ne vegye észre? Necces, meg kell hagyni, necces.

- Mrs. Benson nem látja, hogy ő is varázsol? - mutatok idegesen Styles felé aki éppen az imént futott körülbelül 150 km/h-val. Ő sem tisztességes. Ő is csal. Varázsol, Használja a mágiát. Szóval, mindenki érti, mit is csinál. Ez így egyáltalán nem igazságos. Ő megteheti, de én nem? Pedig ő meg jó kondiban  is van, hiszen erős, és izmos. De még milyen izmos. Nem lenne semmi baja a sportokkal, csak biztos akar lenni a dolgában. Ez nem igazságos - vagy ezt már említettem? Mindegy. Akkor elmondom még egyszer - vagy ötször -, mert ez a véleményem. És nem fogom megtartani magamnak, vagyis igen, mert nem mondhatom el senkinek, hogy Harry varázsolt, mert senki sem hinné el nekem. Ó, istenem az emberek túl naivak. Dühösen pillantok tanárnőm felé aki nyugodt tekintettel figyeli a végzős fiúk váltóversenyét. Miért nem érdekli, hogy csal? Miért nem áll ki az igazáért? Miért nem akarja, hogy mi is nyerjünk, hogy varázsoljak? Jobb lennék, mint Harry. Én képes lennék rá, hogy legyőzzem és ezt ő is tudja. Akkor miért nem engedi meg nekem? Ennek így semmi értelme, de komolyan semmi. Hogy nem veszi senki sem észre, hogy varázsol? Hiszen 150-el repesztett a futópályán az út csak úgy porzott a lábai alatt. Komolyan mondom ha lehetne én mindent elmagyaráznék az embereknek. Felnyitnám a szemüket az igazság felett. Nem maradnának a varázsvilág titkai lepel alatt ha én dönthetnék felőlük. Nincs értelme titkolni, hiszen mi Boszorkányok annyi emberrel bánunk amennyivel csak szeretnénk. Úgy teszünk, mintha erősebbek lennének nálunk.
Képzeljük el, hogy én egy Tigris vagyok, na ha én vagyok a tigris akkor mellettem egy ember olyan, mint egy hangya. Tehetetlen apró, gyenge kis élőlény. Nem is számít, hogy létezik. A Tigrisnek nincs tartani valója a bolhától.
- A bolhától nincs, csak az atomfegyvereitől - mosolyog rám Styles önelégülten. Haját ujjaival óvatosan hátra simítja és csillogó szemivel rám pillant - Hidd el, nem te vagy az egyetlen Boszorkány aki leakarta leplezni a Varázsvilág csodáit - lép hozzám közelebb - De nem lehet, nem tehetjük meg Christina, elvennék az erődet és az emlékeidet, újakat kapnál. Elfelednéd a családod és mindent ami valaha is fontos volt neked. Ezt pedig nem szeretnéd - mosolyog. Ó, Istenem el is felejtettem, hogy még mindig a fejemben van. Hogy tudok ilyen dolgokról elfeledkezni? Kordában kéne tartanom az elmémet, mert ez így nem lesz jó. Érzem ahogy átjár az energia. Mitől kaptam hirtelen így lángra? Olyan, mintha az egész testem lángolna. Érzem az energiát a testem. Érzem ahogy a Varázslat áramlik a testemben. Ez, hogy lehetséges, honnan kaptam hirtelen ezt a sok energiát. Ez nem jó.
- Maradj távol tőlem, te csaló - pillantok Styles-ra.
- Csaló? - ráncolja össze a szemöldökét, majd mint akiben egy égőt gyújtottak lángra úgy csillan fel a szeme. Megvilágosodott. Miért ilyen elbűvölő? Mi? Elbűvölő? Valami baj van velem. Az a fölös energia tehet erről ami a testemben áramlik. Ennek nincs itt helye, csak furcsa gondolataim támadnak tőle. És erre egyáltalán nincs szükségem. Nem. Nagyon nincs. Összeszorítom a szemhéjam és próbálom lenyugtatni magam. Ne gondolj a fölös energiára Christina, ne gondolj rá. Ha nem gondolsz rá akkor nem is létezik.
- Azt gondolod, hogy csalás nélkül nem tudnék nyerni? - kérdezi és ekkor érzem meg, hogy olyan közel áll hozzám, hogyha csak egy ujjat megmozdítja akkor máris hozzám érhetne. Hirtelen tántorodok hátra. Ki akarná, hogy ez a tetovált, mocskos szájú kis pióca hozzáérjen. Na jó elég sokan. De én nem tartozom közéjük. Azt hiszem legalábbis, hogy nem. - Bebizonyítom neked, rendben? Húsz perc múlva lesz a két osztály között a meccs. Te is a pályán leszel Crusader - bök felém élesen - és semmi varázslat. Megmutatom, hogy így is nyerni fogunk - fordít hátat és elsétál. Nyerni? Varázslat nélkül? Ó, dehogy fogsz Styles. Én vagyok az egyik csatár, és hidd el reménytelen vagyok én minden sportban, de ez a kivétel. Ha nem lennék Boszorkány akár sztárfocista is lehetett volna belőlem. Kösd fel a gatyát apukám. Mert most véged. Ki foglak csinálni.

Mosolyogva pacsizok le Greggel, a negyedik gólom után. Igen még mindig jó vagyok. Ez az azért még megy nekem. Csak nem vagyok teljesen reménytelen. Utálok futni, de ha a lábaim elé tesznek egy labdát akkor akár Forrest Gump-ot is leelőzzön. Homlokomon az izzadság cseppek már jócskán elkezdtek gyöngyözni. Nekem köszönhetően vezetünk egy góllal és már alig van a meccsből, ezt már nem tudja megnyerni Harry még hatalmas szerencsével sem, csak ha varázsol az pedig ugyebár tilos neki. Nem értem miért nem ideges, nem dühös de még csak nem is feszült, pedig mindenki tudja ő is én is és mindenki, hogy veszíteni fognak. Elbukik. Bebizonyítom neki (és magamnak) hogy ha nem varázsol akkor csak veszíteni tud. Elkapom a pillantását, pont abban a pillanatban ahogy lefújják a meccset. Vége. Nyertünk. Ő pedig mosolyog. Nem szomorúan. Nem önelégülten, és még csak nem is gúnyosan. Igazából. Mosolyog, mint aki örül. Mintha büszke lenne. Széles mosolya hatására az én ajkaim is felfele görbülnek. Igen megmutattam. Megmutattam, hogy képes vagyok rá. Nyertünk. Igen megmutattam. Veszített. Látom ahogy nevetve a fejét ingatja, mint aki nem hiszi el. Egy pillanatra átsuhan az agyamon a gondolat, hogy talán hagyott nyerni, de aztán eszembe jut az arcáról tükröződő elszántság ahogyan küzdött, az öröm amikor gólt lőtt és a csalódottság amikor én lőttem. Küzdött. Úgy Isten igazából küzdött. Mégis én nyertem. Egy örömkönny szökik a szemembe. Tudtam. Végig tudtam, hogy sokkal jobbak vagyunk náluk. Mosolyogva ugrok Martin nyakába, aki magasra emel engem úgy pörget körbe. Igen, egy Istennő vagyok. Nélkülem nem nyert volna az osztály. Mert nyertünk. Végre sikerült, Négy év kellett hozzá, hogy megtudjuk verni a másik osztályt, de végre elértük a célunk. Mosolyogva ölelek körbe mindenkit. Pacsizok le néhány fiúval és ölelek meg egy-egy lányt.
Talán nem is olyan rosszak ezek a sportnapok hiszen össze hozzák az embert. Mosolyogva ugrok Jason nyakába, de nem tud elkapni én pedig hatalmas csattanással - ne kérdezzétek ez, hogy sikerült - a füvön terülök szét. Hirtelen fájdalom hasít a bal bokámba. olyan érzés, mintha valaki úgy morzsolgatná a bokám, mint egy kenyér galacsint. Könnyeim záporozni kezdenek és szélsebesen szaladnak le gömbölyű arcomon. Soha életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat. Mintha mindent kizártam volna magam körül.
- Christina - hallom Styles hangját, majd a könnytől homályosan látva arát pillantom meg. Nem mosolyog. Már nem, inkább a félelem olvasható le az arcáról. - Minden rendben lesz, nyugodj meg, ne sírj - kétségbe esett hangja megrémiszt és még jobban félek, mindaddig amíg meleg ujjai a csupasz vállamhoz nem érnek.
Egy gyönyörű hófehér házat pillantok meg a szemeim előtt, aminek a kertjében gyönyörű rózsák és tulipánok nyílnak. Ezek a legszebb és legszínesebb virágok amiket valaha láttam. Varázslatosan szépek. Só szerint Varázslatosan. Közelebb lépek. Lassan kitárom magam előtt a világos vaskaput. Sohasem láttam még ennyire gyönyörű házat. Pontosan olyan amilyenbe egyszer majd élni szeretnék. Óvatosan lépdelek a homokszínű úton a ház felé, ami sugározza a fényt magából. Fellépek a tornácra és rögtön olyan érzés fog el, mintha haza értem volna. Körbenézek, még több színes és illatos virág, a legkülönbözőbb színekben. A bejárati ajtó hirtelen kicsapódik és három gyerek szalad ki rajta sikongatva. Egy kislány és két idősebb fiú. Mindhármuk haja sötétvörös és göndör, gyönyörűek és elbűvölőek, de leginkább elevenek. A két fiú a kislányt kergeti körbe-körbe az előkertben.  A kislány pedig egyre csak azt hajtogatja "Anyuci ments meg a fiúk bántani akarnak!". Kacagnom kell. Mosolyogva pillantok vissza az ajtóra ahonnan egy vörös hajzuhataggal ellátott nő lép éppen ki.
- Fúk ne kínozzátok a húgotokat és amúgy is ebéd idő van. Befelé - mutat határozottan befelé. Felismerek benne valami ismerőset. Nagyon emlékeztet ez a hangsúly valakire. Én is követem a gyerekeket, úgy, mint egy árnyék. Ahogy belépek a házba egy hatalmas előszoba fogad felfelé vezető lépcsővel, gyerekek fotóival, növényekkel és illatos gyertyákkal. Itt miden olyan világos és nyugodt. Tetszik nekem ez a hely. Átlépek egy boltíven és máris a konyhával egybenyitott ebédlőben találom magam. Gyönyörű, tágas, és fehér. A vörös hajú nő éppen egy tál gőzölgő levest tesz az asztalra, ekkor pillantom meg domborodó pocakját. Kezét hasára simítja és nevetve kiállt be a nappaliba. 
- Drágám rúgnak az ikrek - három pillanattal később egy teletetovált magas férfi közelít a vörös nő felé - Elkéstél! - sopánkodik a nő - Mindig olyan lassú vagy - forgatja a szemét - Gyerekek asztalhoz mielőtt valakit ki nem lógatok az ablakon! - kiálltja a nő. És ekkor jövök rá. Az a nő én vagyok! Nem más, mint én. Ez a ház az enyém, az enyém. A csodás gyereke az én porontyaim és a tetovált, lassú férfi pedig a férjem, de hiszen ő.. ó Jesus.
Ekkor nyitom ki a szemem. Harry még mindig ugyanúgy mozdulatlanul érinti egy ujjával a vállamat. Mennyi idő telhetett el? Egy óra? Tíz perc? Három másodperc? Igazából nem is számít. Elképedten nézek a fiúra, majd suttogva ejtem ki a szavakat a döbbenettől:
- Te vagy a Csodafalam!

ötödik felvonás - Legnagyobb tett amit valaha tettem a húgomért.

Dühösen csapom be az autóm ajtaját. Nem nem nem, nekem most már elegem van. Nem bírom ki. Nem
fogom átvészelni ezt a napot így. Kész. Megyek és leugrok az iskola tetejéről. Úgy bizony. Az lesz a legjobb megoldás. Nem leszek többé, és akkor nem kell tennem semmit. Csak nyugodtan pihennem a föld alatt. Igen ezt fogom tenni indulok is.
A hátamat az autónak támasztom és az arcomat a kezembe temetem. El akarok bújni az egész világ előtt. Azt akarom, hogy soha senki se találhasson rám. Soha senki. Elbújok és élem az életem egyes egyedül. Nem mondja meg senki, hogy mit tegyek, nem szól közbe senki. Mindenki békén hagy. Csak én lennék ott és a gondolataim. Ó, istenem de jó is lenne. Én és a gondolataim, kettesben, örökre. Életem minden vágya. De nem lehet, mert túl kell élnem ezt a napot is. A tanárokkal s diákokkal teli épületben kel töltenem az egész napomat, szuper. Mit ne mondjak nem ez volt minden vágyam. Nagyot sóhajtok és ellököm magam az autótól. Körbenézek. Oké, senki sem figyel engem. Vagyis mégis. Ó, istenem nem. Ne mond, hogy idejön add istenem, hogy nem hozzám tart ez a félnótás. Ó de mégis, pontosan idejön. Francba.
- Szia Christina, hogy telt a hétvége? - kérdezi az alacsony szőke fiú miközben feljebb tolja az orrán a szemüvegét. Így a szeplői nagyobb területen mutatkoznak meg. De szörnyen nézz ki ez a fiú.
- Köszönöm Adam jól, és neked? - kérdezem bájosan miközben őt kikerülve az iskola felé kezdek - gyors léptekkel - haladni. Remélem, hogy lerázom őt, hiszen olyan rövidek és tömzsik a lábai.
- Várj Christina, túl gyors vagy! - kiált utánam. Tudom kedves Adam pont ez volt a célom. Kitűnő megfigyelés. Már csak pár lépés az ajtó és bent is vagyok az iskolában. Még egy lépcsőfok és eltűnhetek a tömegben Adam szeme elől. Már csak pár lépés, és becsapódik előttem az ajtó. Igen gondolhattam volna. Ezt aztán rángathatom, kívülről nem nyílik. Kivéve ha, oké csak egy pillanat és ki is nyitom, de meg kell fagyasztanom az embereket. Rendben ilyet nem szabadna, de akkor is. Csettintek és megfagy a levegő.
- Már megint Christina? Pedig nem szabadna - hallom azt az idegesítő gunyoros hangot ami már napok óta a fejemben szól. Dühösen pillantok hátra ahol áll ő. Magas, Göndör - szerintem frissen mosott - haj, szürke póló, farmer és az a sok-sok tetkó a karján. De én nem kedvelem őt, hiszen az agyamban turkál. Biztos most is hallgatózik. Ó, istenem én meg róla ábrándozok, vagyis nem ábrándozok, hanem csak gondolkozok. Szimplán gondolkozok. Mit áltatom magam? Hiszem arról ábrándozok akiről akarok. Áh!
- Benne vagy a személyes teremben Harry, kérlek állj hátrébb - mondom és csodálatos módon nyugodt a hangom, és én is. Miért vagyok nyugodt. Idegesít ez a fiú dühösnek kell lennem.
- Elnézést - tartja fel kezeit és egy lépéssel hátrébb áll, majd int egyet és az ajtó kinyílik előttem. Olyan idegesítő az az önelégült mosoly az arcán. Mégsem vagyok dühös. Ez nincs így rendjén.
- Én is pontosan ezt akartam tenni.
- Tudom - kacsint. Ó hát persze.. a gondolataim - És igen a hajamat most reggel mostam meg, ha szeretnéd meg is szagolhatod csak, hogy azon ne törd az édes fejed, hogy milyen illatú lehet Kedves Christina - mosolyog majd besétál előttem - Na gyere, mert becsukom az ajtót az orrod előtt - mosolyog.
- Seggfej - motyogom miközben átbújok a karja alatt anélkül, hogy hozzáérnék. Jesszusom, hiszen még megfertőzz valamivel.

- Ne szórakozz velem Christina! - kiabál velem a húgom a folyosó közepén. Értem én , hogy dühös de azért nem kéne mindenki figyelmét felénk irányítani nekem egyáltalán nincs erre szükségem, de azért köszönöm Abigal. Te vagy a világ legjobb testvére esküszöm tiszta szívemből szeretlek, imádlak, ölellek. Oké szálljunk vissza a földre, szóval igazából utállak. De nem mondom ki hangosan, mert jó testvér vagyok és, nem vagyok te! Ó, basszus kell nekem ilyen csodásnak lennem. Néha a tökéletesség is nagy csapás.
- Nem tehetek semmit Abigal, behívtak, azt mondták fontos. Érted? Ez a munkám, három éve dolgozok ott és nem hagyhatom őket cserben Abigal. Nem tehetem meg, oké?
- De a saját húgodat cserbenhagyhatod igaz? - förmed rám és, ha eddig nem figyelt volna mindenki minket akkor most már biztosan és százszázalékosan MINDENKI minket figyelt. Ó, szuper. Mintha nem lennék így is elég feltűnő az élénkvörös hajzuhatagommal és a nagy számmal, kell még nekem egy toporzékoló kishúg is. Igen szuper életem van. Király.
- Nem nem hagylak cserben én csak..
- Majd én elviszem - szól egy hang a hátam mögül. Arra kapom a fejem. Igen ő az, pontosan az a személy akire gondoltam. Miért tesz nekem szívességet? Reggel is és most is? Nem lesz már ez egy kicsit sok? Nincs nekem arra szükségem, hogy bárki segítsen nekem. Főleg nem arra, hogy ő segítsen nekem. Inkább azt szeretném ha nagy ívben elkerülne. Annak jobban örülnék, sokkal boldogabb életem lenne. A zöld szemeibe pillantok és akkor rájövök, hogy talán ez nem is annyira rossz ötlet, hiszen van jogsija, így hát hazaviheti a húgomat én pedig nyugodtan elmehetek a pizzériába dolgozni, és talán még a húgom is jobban örülne annak ha Harry fuvarozná haza - bár kétlem, hogy az anyám is. - Megfelel úgy neked Christina? - kérdezi felhúzott szemöldökkel. Igen azt hiszem megfelel, hiszen látom a szemében, hogy segíteni akar. Vagyis, lehet ilyet látni? Vagy csak én képzelem be magamnak? Lényegtelen. Én látom, és kész. Boszorkány vagyok, Történtek már ennél furcsább dolgok is az életemben. Ekkor jut eszembe, hogy válaszolni kéne.
- Igen, persze - bólintok - Kedves vagy, kösz - engedek meg magamnak egy halvány köszönetet. Azért ne essünk túlzásba, nem találta fel a spanyol viaszt, hogy a lábai elé boruljak. Még csak az életemet sem mentette meg szóval ennyi köszönet éppen elég. Igen Christina megfelelt, ne gondolkozz ezen ennyit, légyszíves - hallom cinikus hangját a fejemben mire farmerkabátjával takart felsőkarjába csapok. - Ne gúnyolódj velem - suttogom - Még az elmédben sem -  mosolygok rá. Mosolyogva ingatja a fejét.
- Indulhatunk Abigal? - kérdezi a húgomhoz fordulva. Tudja a nevem! sikítja Abigal nekem gondolatban. Én pedig csak mosolygok. Köszönöm Christina Istennő vagy. Üzeni majd egy mosolyt küld felém, biccent Harrynek és őt követve el is tűnik a folyosó végén.
Akárhogy is szépítjük, de ez volt a legnagyobb tett amit valaha is tettem a húgomért, pedig nem is én vagyok érte a felelős hanem Harry. Azt hiszem tartozom neki még egy köszönettel amiért segített jobb testvérnek betüntetni. Talán nem is olyan rossz ember ez a fiú. De azért még nem kedvelem! - jegyzem meg saját magamnak - és Harrynek - gondolatban. Ne bízd el magad szépfiú, nem vagy te sem tökéletes a modorod még mindig nem kedvelem. Tettél egy szép gesztust felém - bár főleg a húgom felé - ezért hálás vagyok, de semmi több. Nem hiszem el, hogy te mindent túlragozol értettem elsőre is. Indulj dolgozni, mert elkésel.
Kussolj - válaszolok a hangra. Harry - szólítom már valamivel kedvesebben.
Igen?
Köszönöm.
Ó, Istenem bár csak sohasem másztam volna be a fejedbe - szidja magát én pedig hangosan elnevetem magam amire mindenki felém kapja a tekintetét - ismét. Oké, már így is idiótának tekintenek szóval ennél rosszabb már nem történhet. Hupsz tutira elkések!